Romló szemmel is mélyebbre, messzebb látok,
bár halált illatoznak most a virágok.
Edzenek sejtjeim a váltófutásra,
a teljesítményüknek nincsen határa.
Szétgurulnak körém a gong-gombolyagok,
már feledékeny, de szenilis nem vagyok.
Bontom a bogát az emlék-szálaimnak,
a tépettek közé újak furakodnak.
Egykor azt hittem, legyőzhető az élet,
ma csak békés holnapot, csendet remélek.
A korai halált futószalag gyártja,
reped a gesztenyén szeretetem burka.
Fogalmazgatom, ami kimondhatatlan,
de magammal már rég nem vagyok haragban.
Nem voltunk soha így egymásra szorulva,
reményeim mégis újra villám sújtja.
Már szűkülnek, meszesednek az aorták,
Lassan hetven gyertyaláng díszíti a tortát.
Felemelem leépülő önmagamat,
ez ám a nagy, embert- próbáló feladat.