Még megnézted a tavat, a partokat,
majd sorsod keresztje a sínre vonszolt,
megvonaglott az öreg tehervonat,
és megnyílt a zavaros, szürke mennybolt.
Páran felismertek, döbbenten álltak,
tiport roncsodat asztalra feltették,
drága véredet adtad a halálnak,
ne lássák, került egy vasúti térkép.
Írók viziteltek nemrégen nálad,
szerettél volna velük futni, menni,
de ők otthagyták a mi Attilánkat,
nem ölelte, vitte akkor már senki.
Versröpcédulát fecnikre firkáltál,
rajszeggel tűzted az öreg platánra,
nem olvasta azt már más, csak a halál,
tán csak ő figyelt panaszos szavadra.
Tavaszba születtél, télbe pusztultál,
adós maradtál még kétheti tejjel,
ennyi a hitel tehenes parasztnál,
mert vak és önző volt mindig az ember.
Anyádat, Apádat némán követted,
a szádat szétzúzta a vagonkerék,
fájdalmad sóhaj kavicsnak, köveknek,
de szoborba öntött három nemzedék.

Ügyetlenül éltél, csak zseni voltál,
kezeltek, lekezeltek szánalommal,
hazád nem volt több szegény Liliputnál,
egy óriás ebbe sokszor belehal.

2020. április 14.