A lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem csak susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben és vajban,
idelenn nyomor, és nagyon nagy baj van.

Mert érzi az ember és tudja az ész,
hogy közeleg, jő már a végzet, a vész,
nem segít rajta a vatta, tiszta géz,
véres szennyé válik majdan egész,
a szépség szétfoszlik, lassan elenyész.

Most még átitat e békés hangulat,
de félem a jövőt, tudom a múltat,
mint az ijedt, didergő madarak,
a köröttünk pompázó falak alatt
a valóság kegyetlen, és ott marad.

Sok mindent elfed a jótékony lepel,
az ember már csak keveset hisz el,
a szegénység éber, és folyvást figyel,
a sóhajok szállnak a magasba fel
elfogyott a bizalom, és lejárt a hitel.

Szállingózik át a finom a csenden,
békémet benne kéne megkeresnem,
de robbanás van a kristálypehelyben,
a tollamat is már néha elejtem,
segíts felvennem, édes Istenem.

Ami most kinn zizegve csillogó por,
a természet ránk kegyesen felvakol
nem más, mint íztelen és hamis cukor,
majd egy gép lucskot, latyakot elkotor,
bennem a keserűség csak sajog, és forr.

nem enyhíti azt hó, vers és rímbokor.

2016. 01 29.