Az őszben feketét fest az éj ecsetje,
hallgatunk némán, akkor is megszólalok,
mint ahogy a reggel köszön rá az estre,
vajúdnak, születnek bennem a mondatok.
Örömtől, gondoktól kábultan, részegen,
sorolok főnevet, jelzőket és igét,
büszkén aláírom család, keresztnevem,
gazdag az anyanyelv, mint a mező, a rét.
Akár görcsösen, vagy hanyagul és lazán,
sorolom a sorokban szorongó sorsom,
beázik a tetőm, nagy lázban a Hazám,
ha nem szólok, hallgatok, akkor is mondom.
Olykor rohanok, de máskor meg csak ballagok,
de berzsenyis ütemre járok és lépkedek,
velem jönnek búsana bús, balladás századok,
nyomukban zizegnek törött nyelvemlékek.
Panaszkodom folyvást én is a nagyvilágnak,
kíméletlenek a szomszédok, rokonok,
úgy tesznek, mint akik épp ördögöt látnak,
csak acsarkodnak, vagy siketek, ál-vakok.
Minket már nem fogtak elegáns latinra,
hajlékony szavunk csemete a viharban,
zengi, zúgja, mi a testünk, lelkünk kínja,
akkor is szólok, már eleget hallgattam.

Az őszi ég ecsetje most koromszínt fest,
a nappal is homályos, baljós és ködös,
a megoldást, a jót önmagadban keresd,
mert bárki voltál, vagy, a sorsunk egy, közös.

2014. okt. 17.