Albinoni: Adagio

Éltető szép emlék, léleksimogató,
Amikor felcsendül lágyan az Adagio.

Lehunyom a szemem, s lelkem tükrén látom,
Feszült izgalommal a koncertet várom.
Zsúfolásig telve a hangversenyterem,
Tücsökzenekarnak babér vajon terem,
A kis koncertmester kiállja a próbát,
Lesz-e eredménye, hogy oly sokat próbált?
Zsibong a sok hangszer, egymásra utalva,
Együtt zenélésnek öröm a jutalma.

Síri csendből fakadt csengő hangú forrás,
Vass tanár úr szívvel dirigálja folyvást.
Hegedűk hangja szól, felébrednek vágyak,
És a zene szárnyán álmok messze szállnak,
Mint tavaszi virág, hogyha szellő fújja,
Szirmát szerteszórja, s vele száll a búja,
Ellibben a bánat, itt marad a béke,
Megnyugszik a dallam, jön a darab éke.
Az ifjú szólista, mint madár a szirten,
Szárnyat bont szabadon, s elkápráztat minket.
Lelke, s a hangszere egy húron pendülnek
Érzékeny szívekhez zengőn hegedülnek.
Szárnyal a szólója, átível a léten,
Itt hagyom a földet, menny országát érzem.
Vastaps dübörgése ébreszt a valóra,
Lelkembe vésődik ez a boldog óra.

Hallottam számtalan, híres, nagy művészek,
Meghatón, átélve tolmácsolták nékem,
De az én szívemnek - nem tehetek róla -,
Nincs szebb, mint a tücskök, s fiam Adagio-ja.