Ősz haját kendő takarta,
takaros kis kontyba rakta,
csökkent az éveinek száma,
ha néha egy fodrász levágta.

Az elmaradhatatlan kötény,
mi védelmet borított körém,
zsebében mindig volt valami
finomság, egy kicsi hazai.

Egyedül éldegélt szerényen,
naphosszat dolgozott serényen,
rendezett volt kiskertje, háza,
mintha mindig vendéget várna.

Mesélt esténkén, ha nála voltam,
közben haját fésültem, fontam,
míg a kályhában tűz pattogott,
lassan álomba is ringatott.

A harang érte egyszer csak felzúgott,
hamar elment, el sem búcsúzott,
az évek teltek, úgy hiányzott,
kis almafája többé nem virágzott.

Egyre többször jut eszembe,
de jó lenne, ha itt lenne,
újra megfésülném ősz haját,
hallgatnám meséjét, bölcs szavát.

Mindig lenne nálam valami,
bár csak bolti, már nem hazai,
simogatnám, ha fáj a háta,
megölelném, ha netán fázna.

Kiskertjének a végébe,
de a legszebbik részébe,
ültetnék egy kis almafát,
mert szeretik a nagymamák.