Piszkos göncében matat,
keres valamit, előkerít
egy öreg hangszert,
szájához emeli
s elkezd rajta játszani.

Az emberek állnak
hallgatják a zenét,
mely visszhangzik
zokog és egyre árad.
/eszembe juttatja Apámat,
ki éppen igy zihált,
bár Ő haldoklott
és nem muzsikált./

Az aluljáró zaja
elhallgatott, s az öreg
ezernyi dallamot,
sikolyt varázsolt elő,
döbbenten állt ott
a megnémult tömeg,
s falhoz lapult a csend.
Minõ varázslat!
Megáll a józan ész!

Egyszer csak vége,
elfárad a zenész,
elhal a muzsika,
hangszere megpihen,
ismét a zaj lett
úr a helyszínen.
Megindul a tömeg,
hömpölyög a nép.

A vén koldus feláll,
s elrakja hangszerét,
lyukas zsebébe rejti.
/és nem felejti,
hogy egyszer régen,
csillagos éjszakán,
egy szép lány
ablaka alatt szerelmes
melódiákat játszott rajta,
de a lány õt nem akarta./

Kalapjában pár garas,
ennyi lett a jussa,
egy felesre elég tán,
hogy vén torkát lemossa.

Elindul tántorogva,
magában morogva.
Zsebében ott lapul
szájharmonikája.
Egyetlen, hűséges,
jó öreg barátja.