Meleg, augusztusi éjszaka volt. A nappal forrósága ott maradt a fűszálak között, még a levegőben is, amely lustán mozdult meg körülöttünk. Valahonnan tücskök szóltak, messziről egy kutya ugatott, aztán minden újra elcsendesedett. A kert fölött olyan tisztán borult ránk az ég, mintha valaki egyetlen mozdulattal letörölte volna róla a felhőket.
   Az augusztusi éjszakákon a kertünknek egészen más arca van.
   Nappal tele van élettel. A növények levelei a melegben lustán hajolnak egymásra, a fű között apró neszek rejtőznek, a virágok illata összekeveredik a föld illatával, a levegő pedig olyan nehéz, mintha magában tartaná a napot.
   De este… Este minden elcsendesedik.
   A kert sötétbe burkolózik, csak itt-ott rajzolódik ki egy-egy bokor, vagy fa körvonala. A levendula illata még ott lebeg a levegőben, a tücskök pedig valahonnan a fű mélyéről beszélgetnek egymással.
   Aznap este Leventével kifeküdtünk a kertbe. Egymás mellett feküdtünk, és a csillagokat néztük.
   — Anya, szerinted a csillagok tudják, hogy mi itt vagyunk?
   — Talán igen.
   — És szerinted ők is néznek minket?
   — Ki tudja… lehet, hogy valahonnan nagyon messziről pont most néznek vissza ránk.
   Egy darabig csendben maradt. Aztán újra megszólalt.
   — Anya?
   — Hm?
   — A csillagok mindig ott vannak?
   — Igen. Csak nappal nem látjuk őket.
   — Akkor nappal is néznek minket?
   — Talán.
   — És nem unják?
   — Mit?
   — Hogy mindig ugyanazt látják.
   — Szerintem a csillagoknál nincs olyan, hogy unalom.
   — Szerinted beszélgetnek egymással?
   — Biztosan.
   — És mit mondanak?
   — Nem tudom.
   — Szerintem azt, hogy „nézd, ott van Levente meg anya”.
   Hangosan felnevettem. Ő pedig visszafordult az ég felé, és olyan komolyan nézte tovább, mintha várná, hogy valamelyik csillag hozzászóljon. Aztán egyszer csak végigszaladt egy fény az égen. Egyetlen pillanat volt. Felvillant, átszelte a sötétet, és eltűnt.
   — Anya! Láttad?!
   — Láttam.
   — Kívántál?
   — Nem.
   — Miért?
   — Mert én már megkaptam, amit kívántam.
   Nem szólt semmit, csak közelebb bújt hozzám. Később megint kérdezni kezdett.
   — Hogy milyen messze vannak a csillagok? Hogyan lehet hozzájuk eljutni? Ha egy csillag leesik, akkor hol landol?
   Én pedig válaszolgattam neki, ahogy tudtam. Néha az igazat. Néha azt, amit egy nyolcéves kisfiúnak még szebb hallani. Az idő közben észrevétlenül telt. Aztán egyszer csak csend lett közöttünk. Levente már nem kérdezett. Én pedig tovább néztem az eget, és arra gondoltam, milyen furcsa a világ. Hogy amit most látunk, talán már nincs is. Hogy lehet, egy csillag már régen kialudt, amikor mi még mindig látjuk ragyogni. Lenéztem a mellettem fekvő fiamra. A haja a homlokára tapadt a meleg éjszakában.
   — Anya!
   — Igen?
   — Miért nézel?
   Megsimítottam a fejét.
   — Csak arra gondoltam, milyen különös ez az egész.
   — Micsoda?
   Felnéztem az égre.
   — Hogy azok a csillagok, amiket mi most látunk… — Egy pillanatra elhallgattam. — … talán már nem is léteznek.
   Levente nem válaszolt. Csak feküdt mellettem, és nézte tovább a csillagokat. Én pedig akkor értettem meg igazán, hogy az augusztusi éjszakák talán nem is azért szépek, mert hullanak a csillagok. Hanem mert néha, egy-egy ilyen csendes éjszakán, az ember rájön, hogy a fény nem mindig annak a bizonyítéka, hogy valami még ott van. Néha csak annak, hogy egyszer ott volt.

TM