Árad a szó, de megmagyarázhatatlan,
már, ami odakinn és most odafenn van,
a semmi grasszál a néptelen falvakban,
csak ő tudja még, ki és hol lakott hajdan.

Idelenn üres az üst, fortyog a katlan,
de kihűlt a lélek és a szív is lassan,
röfög, csörtet a szóvivő akár vadkan,
minden ellen és észérv róla lepattan.

A gyilkost, tolvajt, csalót kimagyarázzák,
már elárverezték a nemzet csontvázát,
mélyen elásva a kinccsel teli vázák,
az apa pénzért kínálja a nagy lányát.

Mindent felfal és megöl az adósság-rák,
lopott pénzzel tömött az úri, iszák, zsák,
vándorbottal iszkol el a fiatalság,
vérünket szívja egy beteg  köztársaság.

Már a fecskék is tanakodnak és félnek,
ne hogy lába kéljen a nyárnak, a télnek,
megvannak e még a rag alatt a fészkek,
nem csak az ember, a madár is eltéved.

Elárverezve a régi, szép emlékek,
ígérnek helyettük minden jót és szépet,
saját szemembe is óvatosan nézek,
a magyarnak végül maga lesz a végzet.

2014. febr. 8.