Az asszony nem hitte el az alig pár perce történteket. Csak ült, mereven maga elé bámulva, mint aki kéri; valaki csípjen már meg! Arcán angyali mosoly áradt szét. A szoba ajtajában a fia megtorpant, soha nem látta még az anyja vonásain ezt az ellágyult, olvadó, áradó fényt.
-     Csak nem az angyalodat láttad? – kérdezte viccelődve, miközben megsimogatta édesanyja fejét.
-     Még annál is szebbet, sokkal szebbet! – felelte ő mosolyogva.
-     Jaj, anya mesélj már! – kérte a gyerek.
-     Még nem jött el az ideje, de te leszel az első, aki tudni fogja, ígérem. – felelte az anya és felnézett felnőtté vált fiára.
     Mi lehet vele? - töprengett a gyerek. Olyan, mintha nem is érzékelné a külvilágot. Majd elszáll, a lábai is alig érintik a földet… és ez az állandó, „földöntúli” mosoly! Érezte, hogy ez egy olyan világ, ahová - életében először -, nem léphet be. Elgondolkodva indult vissza a szobája felé. Majd megtudom, gondolta, hisz édesanyjának sohasem volt titka előtte.
     Az asszony visszapergette az elmúlt hónapok eseményeit. Olyan érzés, mintha mindig is ezt az érzést kereste volna. Hogy is volt? Egy ismerőse ajánlotta őt, mint szókimondó és őszinte beszélgetőtársat egy barátjának.
-    Remélem, nem haragszol, de javasoltam egy kedves ismerősömnek, hogy vegye fel veled a kapcsolatot, mert te úgy tudsz hatni az emberre, hogy béke és nyugalom költözik a szívébe, és ő most elég zaklatott állapotban van. Tudom, hogy jó hatással lennél rá.
-    Természetesen nem haragszom - felelte, és természetesen szívesen segítek, ha tudok. Aztán egyre izgatottabban várta az illető jelentkezését telefonon, vagy msn-en, de az nem jelentkezett, így tudomásul vette, hogy még sincs szükség rá, megoldódott a férfi problémája. Mikor már nem is számított rá, bejelentkezett az msn-en a „Magányos Lélek” néven egy eddig nem ismert msn-ező. Természetesen elfogadta a jelentkezését, és pár pillanaton belül már meg is kezdték a beszélgetést.
-    Kézcsókom, emlékszik még rám? – kérdezte az idegen.
-    Nem hiszem, hogy valaha is beszéltünk volna, így nem emlékszem. – válaszolta.
-    A barátnője nem mesélt rólam?
-    Attól függ, kiről is van szó? – kérdezte az asszony, de szíve nagyot dobbant. Ő lesz az, akiről a Klára említést tett.
-    A Klárika ajánlotta Önt, hogy Ön egy őszinte ember, és megtalálja az ember lelkének rejtett kiskapuit, és nem utolsó sorban nyugalmat és békét áraszt maga körül.
-    Attól félek, túlbecsülték az én szerény képességeimet! – válaszolta a nő, de igyekszem segíteni.
-    Akkor összeszedem a gondolataimat, és jelentkezem hamarosan. – ígérte a férfi.
-     Rendben van, visszavárom!

     Az első beszélgetés óta már hónapok teltek el, a magázódást könnyed tegeződés váltotta fel. A férfinek sem a hangját nem hallotta, sem pedig a fényképét nem látta. Lelkileg azonban egyre közelebb kerültek egymáshoz. Mindkettőjüknek voltak különös képességeik, amik nem megszokottak a hétköznapi életben. Ki sem fogytak a történeteik meséléséből. A férfi otthon élt és dolgozott, az asszonynak azonban munkahelye volt. Alig várták, hogy újra a gép elé ülhessenek, és átadhassák egymásnak gondolataikat.
Szinte észrevétlenül tárulkoztak ki egymás előtt, nem hagyva semmit sem titokban.
Az asszony egyre többet foglalkozott azokkal az érzésekkel, amik elárasztották. Valamikor diák korában volt ennyire türelmetlen, ennyire felolvadni akaró a másik személyében. Szemébe visszaköltözött az a különös ragyogás, léptei könnyedebbekké váltak, újra foglalkoztatta a sminkje, a frizurája, az öltözéke. Eddig is nagy figyelmet fordított a megjelenésére, de most még árnyaltabban tette ezt. A mosoly, már nem csak a szeretni tudó ember, hanem a szerelmes asszony mosolya is volt. Ragyogott.
A fia egyre szélesedőbb vigyorral az arcán figyelte az anyját. Nagyon tetszett neki ez a feldobott nő, aki éveket fiatalodott a szeme láttára. Az én anyám! – gondolta, és szívét büszkeség töltötte el. Milyen klassz nő még mindig! – gondolta. Nem is értem, miért él ilyen régóta egyedül, de nem csak én nem értem, más sem tud rá választ adni, gondolta.
Igaz, akárhányszor is került szóba ez a téma, az anyja mindig csak annyit válaszolt, hogy; „forró volt az a kása nagyon, elég volt egyszer.” A fiú tudomásul vette, hogy az anyja magányosan akarja leélni az életét annak ellenére, hogy húsz éves kora óta egyedül van.
Sohasem fogom megérteni, hogy gyávaságból, vagy félelemből döntött-e így? - töprengett el rajta oly sokszor. Esetleg nekem nem akart mostohát - szövögeti tovább a gondolatait, s jól tudja, ez nyom legtöbbet a latban, de ez csak az érem egyik oldala.
Az asszony pár napig hiába ült a gép elé, az idegen nem jelentkezett. A „Magányos Lélek” távol tartotta magát. A nő egyre türelmetlenebbül, és egyre idegesebben feszengett a székén, a napok múlását heteknek érezte. Képességei révén tisztában volt vele, hogy a férfinek semmi fizikai baja nem történt, sem lelki, sem fizikai fájdalmak nem gyötrik őt.
     Aztán, amikor egy fárasztó nap után lerogyott a számítógép elé – érdekes ez lett az első, amit megtett hazaérkezés után – és bekapcsolta azt, csak egy üzenet villódzott az msn-en:
„ Elfogadsz engem?”
     Reszkető kézzel válaszolt, gondolkodás nélkül, hisz úgy érzi, mindig is ehhez az emberhez tartozott, mindig is őt várta, őt kereste, őt remélte.
-  Igen!
     Aztán zsibbadt szívvel és aggyal várta, hogy végre válasz érkezzen, de csak a villódzó két sort látta. A kérdést és a választ. Kilépett az msn-ből, és elkezdte szokásos háziasszonyi tennivalóit. A fejében azonban egymást kergették a gondolatok. Automatikusan tett-vett, és alig várta, hogy újra lecövekelhessen a képernyő elé. Sokszor a gép felé pislogott – hátha jött már üzenet -, de a képernyő sötét némaságba burkolózott.
Végre eljött a pillanat, amikor végzett a feladatokkal és újra itt lehetett a villódzó fény előtt. Szemét összehúzva próbálta kiiktatni a képernyővédőt, de szemüveg nélkül nem ment. Türelmetlenül kapott utána. Aztán eszébe jutott, hogy ugyan nézhetett ő gép felé, a képernyővédő miatt nem láthatott semmit. Te jó Isten, gondolta, mennyire leblokkolt az agyam, ilyen nincs is! … Aztán megtörtént a csoda.
Az msn-en videó összeköttetésre invitálták, már több mint két óra hosszával ezelőtt! Türelmetlenül elfogadta, de a szíve úgy vert, mint a sólyomtól űzött galambé. Most végre láthatja őt! A férfi látta az ő fotóját, csak ő nem látta még sohasem a férfit. Bár neki nincs videója, de van fülhallgatója beépített mikrofonnal. Most a hangját is hallani fogom végre, gondolta. Álmaiban, látomásaiban már ezerszer látott egy kedves, és vonzó férfit, akinek mély hangja dallamosan duruzsolt. Ahogy erről ábrándozott, megtörtént az összekapcsolás.
     Egy pillanatra becsukta a szemét, hogy utána gyorsan ki is nyithassa.
     Egy idősebb – talán 50-55 éves – férfit pillantott meg, hatalmas barna szemekkel, érzéki, mosolygós szájjal. Haja huncut fürtökbe göndörödve, gesztenye színébe itt-ott ősz csíkok vegyültek. Percekig bámulta ezt az embert, nem tudott megszólalni. Látomások sora futott át rajta, mindegyikben ott volt ez a férfi, őt ölelte, szerette, vagy gyűlölte éppen.
-     Itt vagy, vagy megszöktél rémületedben? – törte meg a csendet egy kedves hang, bár egyáltalán nem volt olyan mély, mint álmában.
-     I- I- Itt vagyok. – dadogta.
-     Mást vártál? – kérdezte őt Laci.
-     Igen. – vallotta ő be az igazságot. Fiatalabbnak éreztelek.
-     Nem a külső határozza meg az ember fiatalságát, hanem a lelke – felelte a férfi.
-     Igazad van. – sóhajtott fel az asszony.
-     Megcsókolhatlak? – jött a következő kérdés.
-     Igen, nagyon régen vágyom már a csókodra. – vallotta be a nő.
     Meglepetésére csókot érzett a száján. Nem volt tolakodó, inkább lágy, kutató, selymes érintésű, mégis erőteljes érintés. Alig eszmélt fel első meglepetéséből apró csókokat érzett a nyakán, a fülcimpáján, mellei völgyében. Rekedten felsóhajtott.
-     Ilyen nincs! – nyögte.
-     Van, ha mindketten akarjuk! – nevette el magát a férfi.
-     Szeretem a bőröd, az illatodat. Ilyennek éreztelek eddig is.
-     Te érzékeltél engem?
-     Mindig! – erősítette meg a férfi.
-     Mit érzel most? – kíváncsiskodott Laci.
-     Azt, hogy álmodom. Több kontinens, több ezer kilométer választ el tőled, mégis érezlek. Olyan ez, mint egy varázslat.
-     Ez kettőnk akarata, semmi más. – felelte a férfi.
-     Tudom, de mégis hihetetlen. Amikor megláttalak, sok-sok látomás futott végig a gondolataimban. Több mint ötven eddigi életemet láttam, és te nagyon sokban ott voltál.
-     Mesélj! – kérte Laci.
-     Úgyis tudod! – vágta rá az asszony.
-     Igen, tudom, észlelem, de én nem látom úgy, ahogyan te. Mesélj, hogy mit látsz!
…és az asszony mesélni kezdett; Atlantisz fényeiről, az Egyiptomi piramisok árnyékában kiteljesedő szerelmükről, a zsellér élet gyötrelmeiről és szép érzéseikről, a velencei gondolázásukról, a szamurájról, aki levágta a szeretett hölgy fejét, a gazdag fiúról, aki eldobta a megunt szeretőjét, aki emiatt öngyilkos lett, a rabszolgaláncon tartott asszonyról, akinek egy római előkelő polgár parancsolt, a kurtizánról, akibe beleszeretett az egyszerű munkásfiú. Így ment ez órákon át.
     Az éj sötétjét a hajnal pírja váltotta fel, és ők el nem fáradtak a régi életek felelevenítésében, a mostani találkozásuk már csak természetes következménye az előző életeiknek, ezt mindketten jól tudták. Így kellett lennie. Hogy éppen miért éppen most és nem hamarabb, vagy később az életük folyamán? Ezt bizony csak az Égiek tudhatták.
     Az asszony másnap a fiával kávézott éppen, amikor a fia megjegyezte:
-    Ahhoz képest, hogy egész éjjel a csevegőben nyomtad a szövegelést, és végig dolgoztad az egész napot, még mindig nagyon fitt vagy!
-   Tényleg nem vagyok fáradt. – vallotta be az asszony.
-   Akkor mi vagy? – vigyorgott a fiú.
-   Szerelmes. – válaszolta ő mosolyogva.
-   Tudtam! Örülök, hogy boldog vagy, anyám! – felelte a gyerek, és összeborzolta az asszony haját. Le sem tudtad volna tagadni.
     Igaz, gondolta az asszony. A kollégák, ismerősök is megkérdezték tőle, hogy mi történt vele mostanában, mert annyira ragyog, olyan belső fény árad szét belőle, hogy szinte tapintható. A család és jóbarátok faggatózásairól már nem is beszélve.
     Egyszerűen boldog vagyok, felelte a kérdésekre, de többet nem árult el. Hogyan is érthetnék meg ezt a csodát, amiben én nap mint nap élek? – gondolta.
     Így teltek a hetek, a hónapok. A férfi kedvessége nem ismert határt és lehetetlent. Apró ajándékokkal lepte meg kedvesét, melyek mind-mind valamely beszélgetéshez, elmúlt élethez, vagy átélt élményhez kapcsolódtak. Időn és téren át is egymáséi voltak, most és a múltban, és a jövőben is azok lesznek. Örökkön-örökké szerelem.
     Egy nap a férfi megkérdezte: Boldog vagy? - mert nálam boldogabb férfi nincs is a földön. Nap - nap után hálát adok Istennek, hogy engedte, hogy egymásra találjunk. Nem tudom szavakba önteni, amit érzek, te vagy a szavak mestere, én inkább éreztetni tudom ezt veled. Remélem, érzed. Egy a lelkünk, a tudatunk, a szívünk dobbanása. Mintha egymásba költöztünk volna.

     Az asszony így válaszolt: életemben még sohasem szeretett más, csak te. Először érzem azt, milyen szerelemmel szeretve lenni. Ha velem vagy, megszűnik minden gond, minden fájdalom, ünneplőbe öltöznek a hétköznapok és érintéseid nyomán aranyló tóvá változik a lelkem. Mindenem voltál, vagy, és leszel, most és örökkön – örökké. Szeretlek téged. A boldogságtól sírni tudnék, s most sírok is, vallotta még be.
     Ahogy felpillantott, hogy kedvese arcába nézzen, láthatta, ahogy a férfi szemeiből megindulnak peregni a könnyek. Nem kellettek szavak, a csend beszélt.

TM