Amikor eltűntek a csillagok, sötétbe borult az ég,
csendben bújt meg az álom, elhalt minden remény,
de valahol parázs izzott, nem adta fel a fény,
hajnal született a távolban, új utat mutatva felém.

Szél mesélt a fáknak, a hold is visszatért,
ahol az éj hosszú volt, ott újra volt remény,
lépteimet megőrizte egy láthatatlan erő,
erdő mélyén az ősi ösvény, a mindig hazavezető.

A távolból egy farkas nézett, szemében ezüst ragyogás,
nem volt benne félelem, csak csendes várakozás,
álmomban simítottam puha, selymes bundáját,
mintha abban őrizgetné szívem minden fájdalmát.

Nem szólt egy szót sem, mégis értettem szavát,
a csend mélyén hallottam lelkem régi igazát,
majd elindult előttem, ezüst fényben lépkedett,
s amerre az ösvény kanyargott, a feketeség megszökött.

Akkor értettem meg, hogy a sötétség mögött
a csillagok elbújnak néha, de fényük bennünk örök,
mert fák közt a hajnal bujkált, arany köddé változott,
minden elveszettnek hitt álom újra szárnyra kapott.

Mikor felébredtem reggel, már nem volt ott farkasom,
de szemének tiszta fénye velem maradt utamon,
és ha újra eltűnnének az égről a csillagok,
eszembe jut az ezüst bunda, érzem nem egyedül vagyok.

TM