Már nem tűnődöm tovább a nagy semmin,
behajtok ajtót, spalettát, ablakot,
vitorlát bontok, mese vár odakinn,
naivnak lenni kegyelmi állapot.
Tettek, mulasztásaim pókhálója
nem fog vissza, öböl felett ködlepel
oszlik, égi tócsa csorog padlómra,

üres már a sors és gondkehely.
Mosoly villan a távoli vizeken,
a remény hullámsírba el nem merül,
a halált az élettel nemesítem,
míg nincs Világéjszaka, nem vár az Űr.
Életvitorlám, rozzant álomhajó,
a szürke valóság nem gyűr le ma még,
hordalékot sodor felém a folyó,
de még uszadéka is igaz és szép.
Felettem sirályon sírnak, sikongnak,
szelek szárnyán tavamon, hét tengeren,
stégek, kikötők sehol nem várnak,
csak kietlen egyedüllét-szigetem. 
Otthonomban még a por sem mozdul,
nem vonz a kényelme és csordaszellem,
szívem kabinjában kíváncsiság dúl,
minden száz év után útra kell kelnem.

2014. 06 09.