Ancika néni a 80. születésnapjára a fiaitól kapott egy vadonatúj rádiós órát.
Amikor mentem hozzá kötözni, büszkén mutatta:
– Nézd csak, mit kaptam a fiúktól!
Aztán rögtön hozzátette:
– Igaz, hogy ők nem foglalkoztak vele, de ha már idehozták… Beüzemelnéd nekem?
Hát persze! Jó ápoló nem hagyja magára a nyolcvanéves ünnepeltet egy rádiós órával. Kibontottam, beállítottam az időt, a rádiót, mindent, ahogy kell. Ancika néni elégedetten figyelt.
Egyszer csak kiszúrtam rajta egy gombot.
– Hoppá! Ez vajon mire való?
Megnyomtam, aztán lazán a készülék fölé hajoltam, és többször is beleszóltam:
– Viktor! Viktor, te vagy az? Jelentkezz! Viktor, hallasz engem? Vétel!
Ancika néni csak nézett rám.
Látszott rajta, hogy azon gondolkodik:
„Ez az asszony még az előbb teljesen normális volt…”
Végül megszólalt:
– Milyen Viktor? És egyáltalán… MIT CSINÁLSZ?!
Mondtam neki teljes komolysággal:
– Ez egy szupermodern rádiós óra! Veszi a jeleket! Örüljön, Ancika néni, éppen Orbán Viktornak üzentem!
Na, erre Ancika néni úgy elkezdett rikácsolni, hogy majdnem én is leestem a székről:
– AZONNAL KAPCSOLD KI!!! NEKEM IDE NE SZÓLJON AZ ORBÁN! ÉN NEM AKAROK VELE BESZÉLNI! MÉG A VÉGÉN FÖLDHÖZ VÁGOM EZT A RÁDIÓT!
Alig bírtam visszatartani a nevetést.
– Nyugodjon meg, Ancika néni, csak vicceltem! Az a gomb arra való, hogy a plafonra kivetítse az időt.
Ancika néni még mindig gyanakodva nézte az órát.
Én pedig búcsúzáskor azért még elláttam egy fontos tanáccsal:
– Na, Ancika néni, akkor most már minden rendben. De egyet ígérjen meg nekem: az óra előtt ne pucérkodjon, mert Viktor kamerán keresztül nézi!
Ancika néni csak legyintett:
– Menj innen, te bolond!
Én pedig hazamentem… de azóta is azon gondolkodom, vajon az óra, vagy Ancika néni kapott nagyobb sokkot azon a napon.