Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

András bojtár

Rácz Endre
Rácz Endre képe

A pásztorkunyhóból nézve a hold olyan volt, mintha a kútágas tetején ülne, elfoglalva az öreg sas helyét, aki ott szokott ülni, kémlelve a végtelen rónaságot. Persze ilyen késői órán már nemigen szokott feltanyázni, így a hold nyugodtan elfoglalhatta helyét a korhadozó ágas hegyén.
    Bandi, a fiatalabb csikósbojtár, vizet húzott, kihasználva az esti hűvös, nyugalmas órákat. És miért is hagyta volna másnapra, úgyis meg kellett csinálni. Ő nagyon szorgalmas volt. Sokszor mondta számadója, az öreg András: hej, öcsém, te jó gyerek vagy, belőled hamarabb lesz András, mint ebből a semmirekellő Ferkóból, Ferenc. Téged az Isten is pásztornak teremtett, meg számadónak. Te tiszteled a jószágot és a munkát.
Ferkó, az idősebb bojtár, léhűtő volt. Most is csak nézte, a kunyhó oldalát támasztva, ahogy Bandi órákon keresztül meri a föld nedvét, fárasztó munkával. És ahelyett, hogy segítene, még piszkálta odakiabálva:
— Vigyázz, Bandi, le ne verd a holdat! Hát nem látod, hogy ott tanyázik a kútgémen?
    Bandi nem szólt semmit, neki a munka volt az első, és egyébként is hasztalan lett volna… kutyából nem lesz szalonna.
— Hej, Ferkó, Ferkó, te sosem javulsz meg. Nem is értem, hogy mért ragaszkodik hozzád a gazda. Mert azon kívül, hogy a lányának csapod a szelet, nem igen vagy jó semmire. Na, eredj, nézz körül a karámba, nincs-e baj – szólt rá az öreg András, miközben pipáját kínálgatta, a bogrács alól kivett parázzsal.
— Megyek már gazd’uram, csak félek, hogy Bandi addig rángatja a kútostort, míg lebillen a hegyéről a hold, aztán még a fejemre talál esni – mondta gúnyosan.
— Na, abban aztán már nagy kárt nem igen tehet – mormolta az öreg az orra alatt, aztán keményebbre fogva szavainak ízét. – Na, eredj dolgodra, míg szépen mondom!
    Bandi, mikor végzett, odaült az öreg számadó mellé. Elővette ő is meggyfa pipáját, megtömte illatos dohánnyal, majd jóízűn kezdett pöfékelni, miközben a falu fele bámult olyasfajta tekintettel, mint mikor, ha vágyik az ember. Csöndesen sóhajtott, majd halk, kérdő szavakkal fordult számadó urához, annak végtelen bölcsességében bízva:
— András bátyám.
— No?
— Kend szerint, ha megkérném, adná?
— Ki?
— Hát a gazda.
— Mit?
— Kit.
— Hát akkor, kit?
— Hát a jányt.
— A jányt?
— A jányt.
— Kinek?
— Hát nekem.
— Neked?
— Nekem.
— Hát a jányt… azt nem…
— Nem?
— Neked nem.
— Hát másnak?
— Kinek?
— Ferkónak.
— Ferkónak?
— Ferkónak.
— Annak oda.
— Annak miért?
— Mert ő olyan.
— Olyan?
— Olyan… hogy tudja csavarni a szót.
— Hát a becsület?
— A becsület?
— Az.
— Az csak itt számít, ott nem.
    Bandi tudomásul vette András bátyja szavait. Nem szólt többet. De az öreg még annyit hozzá fűzött:
— Majd ha te is András leszel, akkor… talán…
    Bandi nem is szólt többet, eltette kialudt pipáját, ráfeküdt subája fél oldalára, a másikat magára húzta, majd csendben elaludt. 
    Gyönyörű éjszaka volt. A föld díszes feketébe öltözött, amit pompásan csillogó ezüstgombokkal rakott ki, mintha valami ünnepre készülne, amelyhez illő ruhát kell magára öltenie… vagy talán temetésre.
Csönd volt. S e csöndet csak a kutyák vakaródzása törte meg néha. Most ők sem ugattak a távolba, mint oly’ sokszor. Csönd és nyugalom volt messze az egész pusztán, mintha a jó- Isten eltörölte volna a hangokat a földről… csak a Ferkóét nem:
— Tűz van! Tűz van gazd’uram! Keljenek fel gyorsan! Tűz! – üvöltötte torkaszakadtából.
— Eredj már te! – mordult rá az öreg. – Milyen bolondságot találtál ki már megint?
— Nem tréfa ez gazd’uram. Nézze, a faluban.
    És tényleg nem hazudott. Az öreg felkelt és tekintete elé tényleg a messziről lobogó tűz látványa tárult. A falu messze volt, de mégis tisztán kivehető volt, hogy valami ég, és az a valami nem lehet aprócska, hiszen bevilágította az egész horizontot.
— Lóra! – kiáltotta az öreg parancsoló hangon.
    Úgy is volt. Egy pillanat sem telt és a három csikós már szélvész módjára vágtatott a falu fele, minthogy azt tette a többi lóval rendelkező pusztai ember is.
    Barabás József gazda háza égett, épp az övé, akinél Bandiék szolgáltak. A tűz, mire odaértek már az istálló tetejét nyaldosta, és a könnyű szélnek köszönhetően, már a szomszéd, Kovács Andor kis házat is elérte. Mindenki a Barabás portán segítkezett az oltásban. Merték, hordták, locsolták a vizet, mentették az otthoni jószágot az ólakból, s a mozdítható bútort, ételt a házból. Csak az öreg Andorra és családjára nem gondolt senki. Ők maguk próbáltak tenni valamit, menteni a menthetőt… de hiába, a tűz erejük fölött álló mohósága legyőzte őket.
Bandiék ezt nem látták, hiszen a gazda háza eltakarta a Kovácsék házát. Leszállva a lóról azonnal azt a helyet keresték, ahol még nincs elég kéz, ahol a legnagyobb szükség van segítségre. Barabás gazda a bejárati ajtó előtt sopánkodott:
— A pénzem! Jaj, a pénzem! – De hiába, mert senki nem mert bemenni az égő házba.
    Bandi odaérve nem habozott:
— Hol van az az átkozott pénz gazd’uram?
—Jaj, a szekrény aljában, egy kis doboz, jaj, öcsém, ha Istent ismersz!
— No, álljon arrébb kend! – lökte félre Bandi a gazdát, és berohant az égő házba.
A sűrű füstben alig látott valamit, inkább csak tapogatózott. Mikor megtalálta a szekrényt, kinyitotta, pontosabban sarkával együtt leszakította az ajtaját, kivette a pénzes dobozt, majd kirohant a házból. Kiérve a dobozt úgy vágta a gazda mellkasához, hogy az nyomban hanyatt esett.
— Itt az átkozott pénze! – mondta, miközben arra lett figyelmes, hogy az utcán állók hangosan kiabálnak: „a kislány, a kislány!” – miközben Kovácsék háza felé futnak.
Bandi utánuk szaladt. Ekkor szembesült a ténnyel.
— Hát az Andor bátyámék háza is ég, és nem segít senki a szegénynek. Hát milyen lélekkel áldotta meg kendteket a Teremtő?  – ordított mentében.
— Nincs itt már mit tenni fiam – szólt valaki a tömegből –, de a kislány, Mariska, még bent van.
— Micsoda? – kérdezte Bandi fennhangon, és elindult egyenesen az égő ház felé, amelyet már teljesen átölelt a gyilkos tűz emésztő karja.
— Megállj öcsém! Megbolondultál? – ragadta karon az öreg András.
— Eresszen András bátyám! – tépte ki magát Bandi az öreg kőkemény markából.
    Síri csend lett az udvaron, csupán a tűz mohó étvágyának ropogása hallatszott, amint jóízűen habzsolja finom martalékát.
    Barabás, aki időközben odaért nagy nyugodtan, gúnyosan kérdezte:
— Na, hát ide is bement az a bolond? Minek?
    De még mielőtt bárki is válaszolni tudott volna jót, vagy rosszat, éktelen morajjal omlott le a kisház teteje, maga alá temetve Bandit és a bölcsőjében alvó csecsemőt.
Az emberek csak álltak egy darabig, majd levették fejükről a fedőt, és keresztet vetve elkezdtek hangosan imádkozni a bennrekedtek lelki üdvéért.
Az imát egy újabb robaj törte meg… kidőlt a ház hátsó fala.
Ekkor már hajnalra járt. A kelő nap fénye búsan tekintett le a kis falura, és még búsabban Kovácsék házára, hiszen este, mikor nyugovóra tért, mindent rendben hagyott maga mögött… s lám, mire kellett ébrednie.
Sápadt fénye lidérceket űzött a gomolygó füsttől és fájdalomtól könnyes szemekbe.
Lidércet, egy lángoló lepelbe burkolózott lidércet, amint az karján síró csecsemővel rohan a ház mögül az utca felé…
— Élnek! – kiáltott föl valaki. – Élnek! Csoda történt!
    És tényleg éltek. Bandi rohant a ház mögül, karján az ártatlan gyermekkel, akit átnyújtott édesanyjának, majd a vizzel teli vályúhoz rohant, hogy eloltsa égő ruháját. Hiszen csak a gyermeket védte egy vizes pokróccal a tűz perzselő forróságától, önmagát nem. És nem csoda történt, hiszen Bandi két erős karjának minden erejét összeszedve borította ki a falat egy repedés mentén, ahol aztán megmenekülhettek a biztos halálból.
— Na, jól van! Elég volt a móka! Most már mehet mindenki dolgára, Isten hírével! – szólt újra gúnyosan Barabás.
De senki sem válaszolt, sőt, senki nem is figyelt rá.
    Bandi sem szólt semmit. Elindult lova irányába. Ő megtette a magáét. A ménes pedig nem várhat kint a pusztán.
Mentében, véletlenül, vagy nem, de elsodorta Barabás gazdát, aki ismét hanyatt dőlt a földön. Feltápászkodva mérgesen ordított a legényre:
— Hallod-e, Bandi öcsém… – De mielőtt befejezhette volna mondatát, az öreg számadó a szavába vágott hirtelen:
— András! E perctől András a neve, még gazduramnak is!
    És a két András szótlanul indult el a ménes irányába, ahol már az öreg sas is elfoglalta helyét a kútágas tetején…

Rácz Endre ©
2016 12. 11. Szerep

Rovatok: 
Irodalom