Valóban angyal voltam, vagy csak vágyaimban s álmaimban kóboroltam?
   Szárnyaim könnyedén szelték az égboltot, s minden tolluk egy fénysugárral szőtt álom volt. Lábaim sosem érintették a földi port, lelkem tiszta forrásként csordult, melyben a világ minden öröme és bánata tükröződött. A felhők párnái közt ringatóztam, s a csillagok gyémántként szóródtak szét körülöttem, utat mutatva a sötét éjszakában. Szívemben a szeretet dallama zengett, mely minden lélegzetemmel együtt áradt szét, megérintve a fák susogását, a folyók suttogását, s az emberi szívek mélyén lakozó reményt. Minden mozdulatommal egy szelíd fuvallat lengte be a világot, eloszlatva a bánat könnyeit és felgyújtva az öröm lángjait.
   Aztán valami megváltozott. Egy napon súlyt éreztem a szárnyaimon, mintha ólommal öntötték volna tele őket. A csillagok fénye megfakult, és a felhők már nem tartottak meg. Lezuhantam, mint egy elhullott levél, melyet felkapott az őszi szél. A föld kemény volt és hideg, az édes dallam elnémult, s a fény helyét sűrű árnyék vette át. De még most is, a porban fekve, érzem egykori szárnyaim fájó hiányát, s emlékezem a szeretetre, mely egykor szétáradt belőlem. Talán, ha elég sokáig nézem a csillagokat, a fényük újra eléri a szívemet, és szárnyaim ismét kinőnek, hogy újra felemeljenek e csodás földi, de porlepte világból.

TM