Mindig többet gondolok rád vissza.
Múlt éjjel is rólad álmodtam, Anya.
Már virágba borult udvarunk, kertünk.
De boldog is lehetnél itt most velünk!

Hogy rajongtál a lila orgonáért!
S mikor a tulipán is kidugta fejét.
Szeretted a gyöngyvirág illatát…
Már csak sírodra vihetünk ezután.

Mécsest nem gyújtok most neked,
Nagymamánk sírján sem szeretted.
Inkább élőként szóltál mindig hozzá.
Én is úgy szólok hozzád jó anyám.

Az én lelkem álmok temploma,
És Isten minden templomban lakik.
Álmomban szinte mindig élsz,
Benne él mindig, érző szíved is.

Meséimben is gyakran benne vagy.
Rád gondolok, ha mesélek unokáknak.
Megszerettetted velünk a könyveket;
Neked, s rólad írtam első verseimet.

Téged hallak, ha szólal a csíz a fán;
S amikor a cinke a fűzfánkra száll.
Azért is ültettem itt ablakunk elé,
Úgy vágytál rá mindig, annak idején.

Költözésünk után neked ültettem azt.
Oly boldog voltam, amikor megfogant.
A fűzfánk sosem lesz itt szomorú fűzfa.
Hatalmas, gondos, terebélyes, Anya!

Alatta áll a pihenő hintapadunk.
Unokáinkkal ott zenét is hallgatunk.
Ott meséltem mindig a meséidet,
Ott szerették meg ők a könyveket.

S amikor kigyúltak már a csillagok,
Az ágyuknál mesélek, s olvasgatok.
Mint Te nekünk, történelmi regényeket,
Úgy tanultak ők is hazaszeretetet.

Bölcsőt, s hazát szeretni mindig tudjanak!
Majdan mindenféle útról visszavágyjanak!
Az anyai szeretet kísérje mindig útjukon!
Oda visszatérve, legyen béke s nyugalom!

A szeretetet, mit tőled kaptunk-, ó Anya!
Lányunknak átadtuk, és ő továbbadta.
Minden kibírható, legyen az élet bár mostoha;
A szeretet helyébe nem férhet gyűlölet soha!

Nyírbogdány. 2017. április 28.