De kopár most itt minden,
tejfölköd üli meg a tájat,
ácsorognak a lekopasztott fák,
egykedvűen, unottan bámulják,
ahogy kis patak csacsogva csörgedez
az olvadó jéghártyák alatt.

A patak fölött ott a temető - beléptem,
mióta tudom, hogy benne porlad,
járva az utam léptem nem döngetem,
nem tudok feléd futni, csak kevésbé,
töprengek, hogy fájok-e neked,
ugrálni sincs kedvem már többé.

Most még zordabb ez a Pálfalu,
mint mikor dolgoztál kis boltjába,
már kevesen élnek, kik emlékeznek
rád - a vásárlók kiszolgálójára,
minden üzlet itt kihal, megszűnik,
ahogy alkony sötétséget borít éjszakára.

Kis porcelánkép került a kőre,
kikkel ott pihensz a honi földbe,
még mind fiatalok, boldogok voltatok,
elmúlásra akkor még nem gondoltatok,
még mi élők emlékszünk úgy rátok,
hogy milyen volt akkori ifjúságtok.