Feltör a múlt a mélyből, apad a jövő
a jelen és a lélek tavában,
halkabb már csermelyem is, nem oly fecsegő,
a szűk  partok közt idő-aszály van.

Egyre kisebb lesz a zavaros víztükör,
és csak dagad a szegély iszapja,
sok elvetett titok most a felszínre jő,
mintha létem roncshalma vádolna.

A vétkek, mulasztások, bűnök és hibák,
a tegnap lényege lesz a mának,
mi valódibb az álom, vágy vagy a világ,
vergődő kérdés, fájó gondolat.

Szennyfoltos a folyam és eldugult az ér,
lehet, hogy a lét már csak ez volna,
ki mondhatná meg az életem mennyit ér,
tavam roncsok és kincsek otthona.

Hullámzó, gyűrűző felszínen a lélek,
alant rozsdás évek és sárgöröngy,
közöttük kutatni, keresni nem félek,
mert mohás kagylómban érik a gyöngy.

2015. 05. 11.