Ott állt a híd végén, vissza nézett rám,
vidáman mosolygott, valamire várt.
Erre biztosan jó oka lehetett,
talán lassan mentem, vagy ő sietett?

Már nem emlékszem, de ahogy most nézem,
a hídon kék ég alatt a napfényben,
nem intett búcsút, csak várt türelmesen,
zsebre tett kézzel, engedelmesen.

Két partot most is összeköt a híd,
de hiába várom, minket szétszakít,
árnyék borult a feljáró deszkákra,
kialudt egy újabb lélek gyertyája.

Elment, mindent végleg itt hagyott,
talán az égből egy jelet is kapott,
lépkedett, nem is nézett hátra,
csak előtte a hosszú utat látta.

Még látom a porban lábai nyomát,
a kék ég finom bársony takaróját,
hallom kopogni a deszkán lépteit,
még őrzöm a fekete bőrdzsekit.

Bár kezem kezét végül elengedte,
szívem ezt többé nem tehette,
hiába múlt el a tél és egy tavasz,
emléked mindörökre velem marad!