Néha felvillan még bennem a tér,
mi rég zöld volt, most már az is fehér,
a telünk minden dühét kiéli,
véli, ereje emberfölötti.

Nem kímél várost, búvó falvakat,
de tavaszt álmodunk a hó alatt,
olvadnak rólunk szúrós jégcsapok,
ki ma szomorú, holnap mosolyog.

Majd fények mossák át öreg testünk,
kevésen múlott, majd mind elestünk,
évek sora fakítja a hajad,
de nekem már dióbarna marad.

Erre gondoltam félve szerényen
az esti, lucskos hóesésében.

2015. 02. 02.