Egyre sűrűbb bennem a fojtott hallgatás,
Attól félek, hogy kitör, nagyot kiáltok,
Sodor, eltemet e féktelen robbanás,
Ha leomlanak a helyi Olimposzok,
Volt és mai miniszter, polgármester
Családostól hullik majd megtört vállunkra,
A szolgálatuk többé senkinek sem kell,
Hiába rohannak megszokott bankjukba,
Ahol a munkát lenézik, nem becsülik
Az önálló és a szabad gondolatot,
Emelkedik, nő a morális deficit,
A butaságot, nem leplezik a rangok,
Befejezem, amit tegnap abba hagytam,
Keresem, kutatom napjaim értelmét,
Megtalálom ásóm hasig érő gazban,
Kezeim nyomában csak kevés az érték,
Hallgat kinn a köd, akár csak bennünk a csend,
Ember az emberrel már nem nagyon beszél,
A hajnal is még mélyebb magányról dereng,
Panaszunkra nem fülel más, csak a szél,
Én csak halvány alany vagyok, az állítmány
Őseim szenvedése, hangos panasza,
Már fehér fekete olykor a szivárvány,
Aggódva gondolunk szürke holnapokra,
Attól tartok, lakatlan égbe kiáltok,
Honnan még halk visszhang sem felel,
Némák most a tornyok és a rézharangok,
Már az Isten sem törődik az emberrel,
Egyszer megindul a part, nagy erózió,
A mélybe zuhannak villák és paloták,
A természeté lesz akkor majd a végszó,
Vad robaját még a csillagok is hallják.
Magányos a hangom, most elhal, még halvány,
Karikát ereget csak megtömött pipám.
2018. 12. 10.