Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

"Azért a víz az úr"

Szepi02
Szepi02 képe

Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.
Az egyik elöntött kistelepülés helyzetjelentése közben megbicsaklott a lelkem azon az apró anyókán, aki kendőbe kötött motyóját szorongatva sírdogált. Várta a buszt, ami elviszi őt... ki tudja hová?
Flanel hálóingére felkapott egy régi kardigánt. Ahogy az Isten megadta, mamuszban hagyta el házikóját. Gyorsan kellett cselekednie, hiszen a falucska gátja bármikor átszakadhatott.
Már aludt, amikor polgárőrök dörömböltek a kapuján. 
— Róza néni siessen hama. Szedje össze az iratait és pár cuccot. Vészhelyzet van! 
Korához mérten igyekezett eleget tenni a sürgető kérésnek. Szipogva kapkodta össze igazolványait, néhány ruhadarabot, és leakasztott a falról egy megfakult, bekeretezett esküvői képet. Ezt nem hagyja itt a víz kénye-kedvére. Ez volt az egyetlen képe férjéről, akit 1944-ben, közvetlenül az esküvőjük után soroztak be. Egy pillanatig a távolba révedt... öreg agyába bevillant utolsó emléke Jánosról... aki bakaruhában, vállán puskával állt a vonat lépcsőjén, és integetett, amíg csak el nem tűnt a láthatáron a szerelvény, ami a frontra vitte hites urát... Soha többé nem látta viszont... azt sem tudja, hol van eltemetve. Csupán egy sürgöny jött, melyben személytelenül kimért szavakkal közölték vele... Jánosa eltűnt.
— Ejnye, Róza néni! Jöjjön mán kend, az árvíz nem tréfál.
— Menek Fiam, menek... 
Egy pillanatra visszanézett házacskájára, amit drága jó szülei hagytak rá. Itt tette meg első lépéseit, itt serdült eladó lánnyá, itt kérte meg kezét az ő Jánosa és itt élte le hosszú életét... szülei halála után teljes magányban. Soha nem adta másnak a szívét, pedig sok kérő legyeskedett körülötte, mert igencsak szemrevaló teremtés volt. Titkon azt remélte... egyszer csak haza jön a párja. Minden este Jánosnak is megvetette az ágyat, minden este megsimogatta ura vánkosát, és minden este elmondott érte egy imát. 
— Tessék má gyönni, Róza mama!
— Menek Fiam, menek... 
Két kövér könnycsepp botorkált végig ráncos arcán. A busz megérkezett, nyomában már utat tört magának a víz is, átszakadt a gát. A buszablakhoz nyomta homlokát... és látta, ahogy az ár elönti az utcájukat, betódul a házakba, és kíméletlenül eláraszt mindent. Búcsúzott az emlékeitől... eddigi életétől, mindentől és mindenkitől.
Leült, motyóját ölébe vette, fejét a háttámlának támasztotta és becsukta a szemét.
A busz bő fél óra zötykölődés után begördült a városi kollégium elé. Az elcsigázott, kitelepített emberek komótosan szállingóztak lefelé, hogy elfoglalják átmeneti szállásukat.
Egyetlen utas ült még fenn a buszon... talán elaludt...
— Róza néni... Végállomás... — keltegette a sofőr.
Róza mama nem mozdult, lelke már messze járt, talán végre elérte a mennybéli csatlakozást és végre megtalálta Jánosát.

Ülök a TV előtt... és nem találok szavakat, csak nyeldesem potyogó könnyeim, siratom a Róza mamákat, siratom az árvíz miatt földönfutóvá vált embereket. Áldom azokat, akik napok óta rakják a homokzsákokat. A rendőröket, a katonákat, a rabokat, a romákat, a székelyeket, a kárpátaljai magyarokat és mindenkit, aki bármilyen módon tett és tesz valamit. Én anyagi lehetőségeimhez mérten próbálok enyhíteni a károsultak problémáján. Kérek mindenkit, hogy ha teheti, segítsen.

Szeibert Éva 2013. június 11.

Rovatok: 
Irodalom