(A 2013. évi júniusi árvíz emlékére íródott)

Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.
Az egyik elöntött kistelepülés helyzetjelentése közben megbicsaklott a lelkem azon az apró anyókán, aki kendőbe kötött motyóját szorongatva sírdogált. Várta a buszt, ami elviszi őt... ki tudja hová?
Már aludt, amikor polgárőrök dörömböltek a kapuján. 
— Róza néni, siessen hama. Szedje össze az iratait és pár cuccot. Vészhelyzet van!
Korához mérten igyekezett eleget tenni a sürgető kérésnek. Szipogva kapkodta össze igazolványait, néhány ruhadarabot, és leakasztott a falról egy megfakult, bekeretezett esküvői képet. Ezt nem hagyja itt a víz kénye-kedvére. Ez volt az egyetlen képe férjéről, akit 1944-ben, közvetlenül az esküvőjük után soroztak be. Egy pillanatig a távolba révedt... öreg agyába bevillant utolsó emléke Jánosról... aki bakaruhában, vállán puskával állt a vonat lépcsőjén, és integetett, amíg csak el nem tűnt a láthatáron a szerelvény, ami a frontra vitte hites urát... Soha többé nem látta viszont... azt sem tudja, hol van eltemetve. Csupán egy sürgöny jött, amelyben személytelenül kimért szavakkal közölték vele... Jánosa eltűnt.
— Ejnye, Róza néni! Jöjjön mán kend, az árvíz nem tréfál.
— Menek Fiam, menek... 
Egy pillanatra visszanézett házacskájára, amit drága jó szülei hagytak rá. Itt tette meg első lépéseit, itt serdült eladó lánnyá, itt kérte meg kezét az ő Jánosa, és itt élte le hosszú életét... szülei halála után teljes magányban. Soha nem adta másnak a szívét, pedig sok kérő legyeskedett körülötte, mert igencsak szemrevaló teremtés volt. Titkon azt remélte... egyszer csak hazajön a párja. Minden este Jánosnak is megvetette az ágyat, minden este megsimogatta ura vánkosát, és minden este elmondott érte egy imát. 
— Tessék má gyönni, Róza mama!
— Menek Fiam, menek... 
Flanel hálóingére felkapott egy régi kardigánt. Ahogy az Isten megadta, mamuszban hagyta el házikóját. Gyorsan kellett cselekednie, hiszen a falucska gátja bármikor átszakadhatott.
Két kövér könnycsepp botorkált végig ráncos arcán. A busz megérkezett, nyomában már utat tört magának a víz is, átszakadt a gát. A buszablakhoz nyomta homlokát... és látta, ahogy az ár elönti az utcájukat, betódul a házakba, és kíméletlenül eláraszt mindent. Búcsúzott az emlékeitől... eddigi életétől, mindentől és mindenkitől.
Leült, motyóját ölébe vette, fejét a háttámlának támasztotta és becsukta a szemét.
A busz bő fél óra zötykölődés után begördült a városi kollégium elé. Az elcsigázott, kitelepített emberek komótosan szállingóztak lefelé, hogy elfoglalják átmeneti szállásukat.
Egyetlen utas ült még fenn a buszon... talán elaludt?
— Róza néni... Végállomás... — keltegette a sofőr.
Róza mama nem mozdult, lelke már messze járt, talán elérte a mennybéli csatlakozást és végre megtalálta Jánosát.
Ülök a TV előtt... és nem találok szavakat, csak nyeldesem potyogó könnyeim, siratom a Róza mamákat, siratom az árvíz miatt földönfutóvá vált embereket. Áldom azokat, akik napok óta rakják a homokzsákokat. A rendőröket, a katonákat, a rabokat, a romákat, a székelyeket, a kárpátaljai magyarokat és mindenkit, aki bármilyen módon tett és tesz valamit. Ilyenkor minden kéz számít, még akkor is, ha a legnagyobb úr a víz.