Már beköszöntött rég életem szép tele,
Nem ér véget bennem az örök havazás,
De ha éj omlik az estének testére,
Énem jobbik fele ébred, nincs elalvás,

Magukkal ragadnak gyönyörű, vad lovak,
És díszes paripák száguldanak velem,
Hegyen, völgyön, vízen át rohan a fogat,
Hová is viszik a maradék életem.

Hiába fékezek vágtató igéket,
Azok özönlenek megállíthatatlan,
Varázslat, mágia, vagy titkos igézet,
Vádolom magam, hogy eddig mért nem szóltam.

Születnek szavak, majd hullanak a porba,
Honnan e makacsság, az élni akarás,
Tán elhülyülni a szürkék közt jobb volna,
Mert éjszakáimból már nincs szabadulás.

Látszólag csend, nyugalom van még odakinn,
De sosem lesz béke az olajfák alatt,
Ezrek hallnak, és milliók érzik a kint,
Nyihognak, prüszkölnek a száguldó lovak.

Pénz, olaj, vér, egy láthatatlan hatalom,
Félhold árnyékában dől, törik a kereszt,
Tombolnak a lovak, mert ez már rémálom,
Meddig folytatódik még, és el nem ereszt.

Drótkötegekkel vesszük most körbe magunk,
A kerítés átszakad, omlanak falak,
Barbárság önti el városunk, és falunk,
Elsöpör mindent zúgó emberáradat.

A segítő készség visszájára fordul,
A kérdés, ki marad életben, vagy ki hal,
Lovaim vágtája felgyorsul, és vadul,
Felénk tart, közeleg a kozmikus vihar.

A nagy bajban a lélek egyre erősebb,
Az életem tele végleg beköltözött,
A kortól a testem is gyengül, merő seb,
Egy helyben vágtatok az éjszakák között.

  2016. 02. 29.