Az élet színpadán csendesen hajolj meg,
fejed felemelve, mit még látsz, jól nézd meg.
Nézd, hogy emlékezhess, múltadon merengve,
ki hajdanán voltál, reményekkel telve.

Egy percig állj, ne mozdulj, várd meg, még eloson,
szemeid lehunyva, mosolyt fest arcodon.
Ki lentről felnéz rád, ítéleted mondja,
gúnyos füttyszót zeng, vagy feláll tapsolva!

De lehet az bármi, fő hogy eljátszottad,
sorsod béklyójából magad kiváltottad.
Merre is visz tovább, talán nem számít már?
Legyen sötét pokol, dicső piedesztál.

Azok, akik ott fent e darabot írták,
mást akartak most már, nem gondoltak pont rád.
Mert más kell a népnek, s ennek megfelelnek,
mely tombolva tőr - zúz, bőszen ünnepelget.

Erős falat épít, kőre kövét rakja,
gyűlölet barikád szökken a magasba.
Minek két oldalán végtelen sorokba,
emberfarkas vonyít, szemközt acsarkodva.

Eltöprengsz, még lépdelsz egyre távolodva.
Maradt e szereped, ebben a darabban?
Koldus lehetsz csupán, béna röghöz kötött,
délceg gavallérok, puccos dámák között.

Nem URAM, bocsásd meg az eretnekségem!
Akkor is, ha ez lőn, az utolsó vétkem!
A hitem nem adom, hagyd, hogy ez maradjak,
kivert kutyaként is, tovább haladhassak.