Az élet egy tenger, s én egyetlen levél,
szakadt faágról hullva elveszetten sodródom rajta,
ahogy tajtékzó hulláma elér.

Nincs gyökér, mi tartson,
nincs szél, mi irányít,
csak vize ringat lágyan,
s a végtelenben még látom,
ahogy egy torony halványan éjszakánként világít.

A nap fénye reggelente
a vízen, mint aranyhíd,
néha még felvillan,
emlékeztet arra, hol van a part,
mi lehet, egyszer majd végleg elillan.

Hajnalonta a horizonton távol,
ott ködbe burkolódzva,
a remény egy sirály, mi elszáll,
s eltűnik majd egyszer,
messze róla.

Alattam a mélység sötét,
s titkokat suttog,
felnézek, a csillagok
távoli pislákoló fények,
mint néma tanúk, nézik, ahogy visz a víz egyre csak beljebb,
de még élek.

Az élet tengere visz tovább, nincs megállás soha,
csak a víz éneke zúg,
s elragad végtelensége,
ami egy csoda.

Mikor érek már oda?

Talán egy nap zátonyra vet a sors keze,
vagy egy új folyót talál,
s más tengerbe vezet,
hol még megfoghatok egy szerető kedves kezet.

Nem tudom, de addig ringatózom
a hullámok hátán,
egy elveszett levélként,
a sötét éjben is boldogan,
a végtelen csillagok láttán.

TM