Ez az én csapatom, fény a két szemembe,
Szeretet és jóság, rosszal átellenbe.
Édes suttogással elsusogott óhaj,
óda magasztosság, lelketekből szólal.

Sok - sok színes írás, versben és prózában,
simogató szavak, mondatok sorjában.
Minden mit lerótok, egyenként, megértek,
éltető nedű az, a léleknek étek.

Ó dicső seregem, tűzbe mennék érted,
ilyen társak közt, a közönyösség vétek!
Figyellek bennetek, szemem könnybe lábad,
cserben hagy a hangom, torkom meg kiszárad.

Állok tétovázva, tudom szólnom kéne,
köszönő szavakat mormolni vagy még se?!
Ilyenkor ki jámbor, alázattal hallgat,
a csend méltósága szóvirággá sarjad.

Zsenge szirmokat fűz koszorúba kötve,
mintha láthatatlan kéz kissé megbökne,
Szinte izzani kezd, láng nyelveként lobban
bordáim között a szívem nagyot dobban!

Miért is én vagyok, kit most körbe vesztek?
Az évnek e napján, kire emlékeztek!
Ne keseregj Zoli! Nem vagy még esendő!
Csupán életedből, elmúlt egy esztendő!

Valamikor egyszer, te is megszülettél,
voltál fiatal is, s egyre bölcsebb lettél!
Mára megtanultad, hogy a helyes mérték,
a leghitelesebb, emberség a mérték!

Jönnek új holnapok szállnak az évszakok,
van kinek orcája már a Mennyben ragyog!
Kiknek eszébe jutsz, néha emlegetnek,
még maradsz közöttük, soha sem felednek.