Este volt. A házunk ablakán át néztem a messzi fényeket. A hold sem ért el engem. A felhők eltakarták a távoli hegyek vonulatát, s még a fenyvesből sem hallatszott ide a nyugodni térő madarak
hangja.
December volt. A hó már megérkezett, és a csend öltöztette fel a fák ágain hintázó tűleveleket.
Az esti fények távolinak tűntek, mint minden az életemben.
A decemberre gondolva, a karácsony békéje költözött a szívembe, s juttatta eszembe a régi, gyerekkori emlékeket.  Felidéződtek az illatok, a zajos reggelek, amikor a nagy készülődésben gyakran egymás lábára tapostunk.  Siettünk nagyon, nehogy lemaradjunk valamiről. Milyen rég is volt. Azóta sok-sok szép, és kevésbé szép dolgok történtek velem, de ezeket soha nem feledem…

Emlékszem, talán 4 éves lehettem. Abban az időben, amikor kisgyermek voltam, a 4 évesek, még igen kicsik voltak. Ma már ez másként van.  Reggel, felébredve, még pizsamában voltam, elindultam megkeresni édesanyámat.  Amikor beléptem a szobába, valami különös érzés kerített hatalmába. Olyan halkan lépdeltem, hogy még a saját lépéseim hangját sem hallottam. Csendben lopakodtam, mintha valami miatt halkan kellene közlekednem. De, ez csak a bátortalanságomat jelezte, és mivel csend volt körülöttem, én is csendes voltam, mivel nem tudtam mi okozza ezt a különös érzést. Alig bírtam magammal, nehogy elfussak a másik irányba, de a kíváncsiság sokkal erősebb volt. Amint lenyomtam a kilincset, halkan csikordult, és kinyílt az ajtó, és mögötte megláttam őt.
Hátrafordult, és kedvesen rám nézve mosolygott. Jó reggelt! Milyen jó, hogy felébredtél! Látod? Milyen szép karácsonyfát hozott a „Jézuska”? Siess! Nézd meg mit hozott neked? Mert biztosan hozott valamit,  amiért ilyen jó kislány voltál! Villant rám kedvesen tekintete, karjai ölelésre nyíltak, így invitálva bátortalan szívemet.
Azt a pillanatot soha nem feledem. Csak álltam, és néztem tágra nyílt szemekkel. Egy fénylő csoda!
Még soha nem láttam azelőtt ehhez foghatót. Legalábbis nem emlékeztem rá. Remegő lábakkal kíváncsian lépdeltem apró kis lépésekkel.
Édesanyám nevetve figyelte bátortalanságomat, és biztató tekintete bátorságot adott. Csak álltam, és néztem. Olyan szép volt, mint egy mesebeli álom. Gyermeki ártatlansággal szemléltem, és szokattam magam a látványhoz. Körbe jártam, és nem tudtam betelni vele. Édesanyám unszolására, nagy nehezen sikerült egy ajándékot levennem az asztalról, és örömmel bontogattam a csomagot.
Ekkor kaptam életem első nagyon szép fa, házépítő kockáját, aminek piros zörgős papírból voltak az ablakai. Milyen boldog is voltam.
Leültem a szőnyegre, és elmerülten játszottam volna, akár reggelig is. A szobában volt egy nagy cserépkályha, ami igen jó meleget adott, így odakint pustolhatott a hó, fújhatott a szél.  Bizony, akkoriban még,  igen nagyon kemény telek voltak.
Esténként bekészítettük a lapátot, ásót, mert nem tudhattuk mi fogad reggel bennünket.
Egyik alkalommal, így reggel tájékán, a hó bepustolta a házunkat olyan magasan, hogy csak a havat láttuk. Az ajtó tetején sem lehetett kilátni. Nem tudom, hogyan szabadultunk ki onnan, de biztosan nagyon jól jöttek a szerszámok, amik mindig kéznél voltak. Milyen fontos  az, ha az ember előre látó, és próbál felkészülni  arra is, ami várható, vagy amire nem lehet számítani.…
A karácsonyfát körbeülve, édesanyám felolvasott a Bibliából, amikor a kis Jézus megszületett, a jászolba fektették, és én hallgattam, közben eljátszottam a történeteket.
Hallgattam a felnőttek beszélgetését, megtörtént eseményeket, amiket egymásnak ilyenkor mondtak el, vagy a fiatalabbakat okították.  Nagyon szerettem ilyenkor az asztal alá bebújni, és onnan hallgattam, nem zavarva őket a jelenlétemmel. Így aztán sokszor, még olyan dolgoknak is részese lettem, amit nem az én fülemnek szántak. Amikor aztán észrevették, hogy ott vagyok, összenéztek, és jót nevettek rajta. Az asztal szépen meg volt terítve, rajta az elmaradhatatlan karácsonyi mákos- diós bejglivel, a finom, utánozhatatlan, édesanyám töltött káposztájával, és még bizonnyal más finomságokkal.
Nagyon szerettem ezt az ünnepet. Ilyenkor sokan együtt voltunk, együtt a család, rokonok, és ilyenkor mindig voltak előbb-utóbb játszótársaim is. Főleg, a legidősebb nővérem gyerekei. Így azután már nem volt a gyerekekre gond, hiszen jól el voltunk magunkban. Csak időnként keveredtünk elő az asztal alól, hogy valami finomságot magunkhoz vegyünk, és halkan kuncogva hallgattuk a felnőttek zajos beszélgetését.

Ennek már, legalább 47 éve. Örömmel, repeső szívvel gondolok vissza ezekre az időkre. Kicsit elszorul a torkom, hiányoznak az elmúlt idők. Hiányoznak azok a családtagok, akik már nem lehetnek közöttünk, és hálás vagyok értük Istennek, hogy ismerhettem őket! Sokan vannak, akik hiányoznak. A rég múlt időkből, és a közeliekből is. Milyen érdekes is az élet. Születünk, és elmegyünk. Egy kevés időt eltöltünk a földön, mint vendégek, akik tudják, hogy egyszer el kell menniük haza. Egy távoli hazába, amit még nem ismerünk. Legalábbis közelről nem. Csak halvány sejtésünk van róla.
Azt tudjuk, hogy született  egy ember, aki engedelmes volt atyjának, és életét feláldozta az emberiségért. Jézus Krisztus. Aki kisdedként megszületett, felnövekedve, tanított, gyógyított, és  életét adta a kereszten.  Megváltva népét halálával, ahonnan harmad napra feltámadt, felment a mennybe az atyjához. Ez a Jézus,a szeretet Istene,  aki ott hagyta  hatalmát, gazdagságát miérettünk.  Ő az, kit karácsonykor ünnepelünk, az Ő születését, mert megszületett a Megváltó,  Dávid  városában, Betlehenben,  egy istálónak  jászolában. Valamikor, több, mint  kétezer évvel ezelőtt.
És, ekkor jut eszembe, hogy a távoli hazában nem leszek teljesen ismeretlen, hiszen egy valaki biztosan ott lesz velem, akit ismerek, és Ő Jézus!

Istenem, köszönöm, hogy ismerhetlek, ismerhetem Jézust és az Ő Szent Lelke legyen velünk minden napon!

Elnézem a fényeket, a távoli hegyeket, a havas fákat, és örülök, hogy van mire emlékeznem. Örülök, hogy vannak emlékeim. Milyen szegények is lennénk, ha ezek hiányoznának az életünkből. Örül, sőt repes a szívem, hogy részese lehetek ennek a furcsa, megmagyarázhatatlan, gondokkal teli világnak. Egy darab tégla, egy porszem, egy emlék valaki életében, aki tovább viszi, és ugyanúgy, vagy másként, de egy zászlóvivő a jövő felé.
Emlékezzünk, hogy az utódaink megtudják milyen volt régen. Régen, ami még nem is oly rég volt, de nekik talán már igen…
Kicsit szomorú vagyok, mégis boldog. Szomorú, talán azért, mert egyszer mindennek vége.  Boldog, ha arra gondolok, hogy tudok szeretni, és talán amiért szeretek, valaki más is fog szeretni…valakit.
Bár csak félre lehetne tenni minden gondot mindenkinek, és önfeledten átadni egymásnak a legnagyobb ajándékot, amit Istentől kaptunk a szívünkbe, a SZERETETET!...
Hát, nem csodálatos? Milyen egyszerű… Állj meg egy percre, és tegyél félre mindent… Aki Vagy! Nézz körül, és vedd észre, kinek van szüksége valamire. Egy jó szóra,  egy ölelésre. Nem kell messzire menni. A családunk, a barátaink, a közvetlen környezetünk. Ne tegyünk mást, csak SZERESSÜNK…

2013. december 17.