Most bágyadtan borongós permetével, ólomszínű felhőivel a valóság visszaránt a nemrég bennünk és körülöttünk tomboló nyárból. Az én októberem ilyen is, de a látszólagos nyugalom mögött a halk halál jár, és felgyülemlett, elfojtott indulatok osonnak. Már fogyóban a természet ereje, és ilyenkor a népek, nemzetek és az emberek többet kezdenek foglalkozni önmagukkal. Mi végre az egész, amit eddig tettek? Ha sikertelen a számvetés eredménye, jön a melankólia vagy a robbanás, letaglóz ez a hónap, de egyben nagy tettekre is sarkall. Hozzá fűződik Amerika felfedezése már több, mint félezer éve, vagy a világverő oszmán birodalom tengeri erejének megsemmisülése 1571-ben Lepantónál, Málta mellett. Luther Márton e hónap 31.-én, a ködös hajnalon a wittenbergi templom ajtajára függesztette világfelforgató 95 pontját.

    Mitől van benned én októberem ez emberfeletti, feszítő erő és gyászos dekadencia egyszerre, az élet és halál elszánt ígérete. Forradalmak, felfordulások, bukások, kivégzések és temetések hava vagy. Életünkön és reményeinken túl, bő vagy szegényes termékeinket takarítod be kapzsi raktáraidba. És itt vagy nekünk Te, magyar október, mely 1918-ban a nagy világégés után, 31.-én belecsepegtetted maradék polgári vérünket egy az őszirózsádról elnevezett forradalomba, hogy aztán fél év múlva ez kis magyar jaj-patak belevesszen a messze-zúgó, nagy, moszkvai árba és mindenféle terrorokba.

    Letarolt kukoricaföldjeik között, sáros dűlőutakon döcögünk nemzeti tragédiáink, próbálkozásaink, temetőink és sírkertjeink felé. Október 6. Aradja óta még a sör is megecetesedik a szánkban. 1944 október 15.-én a Kormányzó békét ígérő rádióbeszéde után egyazon pillanatban lettünk utolsó csatlósok és megbízhatatlan árulók. És mindezt oly lemoshatatlanul tették velünk, és tettük magunkkal, hogy a nemzet egytizede, javainak egyharmada a pusztulásba zuhant.

   Majd jött ama „világrengető”, lelkünket mindmáig megrázó, szíveket szorító 56 október huszonharmadikája, melyet már száz névvel illettünk, az igazit talán még mindig nem találtuk meg. Temetések és újratemetések hava vagy, hideg, deres hajnalaid, frontjaid mindent elsápasztanak. Te hoztad ránk a második és harmadik ukrán frontot is, melyek a Tiszáig lökték vissza a lelkekben megbúvó békevágyat. A mérleg jegyében születtek a te utolsó napjaidban világra-jöttek, nem szüzek, kosok, halak, vagy oroszlánok ők, csak fontolgató, mérlegelő emberek, kik mániákusan kötődnek a világ tengelyének vélt, valós szabályaihoz. Maradék madaraid éneke is elnémul, őszirózsát bimbóznak kertjeid, hogy emlékeinkkel együtt csokorba szedve őket, kisétáljunk szeretteink sírjához velük, gyászolva a múltat, féltve a jövőt.

    Mindig meglepsz bennünket, 2006 októberének lovasrohamára se számítottunk. Hiába gazdagok a lakodalmaid, és hiába roskadoznak a bő terméstől raktáraid, csak hajléktalanságot, fagyhalált, növekvő éhezést, alultápláltságot érlelsz magadban. - De mi ez az elvtársi-úri huncutság a régi nagy kataklizmákhoz, vészkorszakokhoz képest- mondják szociológusaink jól fűtött, meleg szobáikban, a finomságoktól roskadozó asztalok mellett.

      A levegőben mintha a világ tömjénégetőjéből felszálló füst és köd az ős-gonoszt akarná  fejünk fölül elriasztani. Zsibbadtság tölti el a lelkeket, az itt-ott pislákoló láng, szunnyadó zsarát csak keveseket tüzel, melegít fel.

       Enyém vagy október, és én a tiéd, még akkor is, ha ólomszínű fellegeid egyre hidegebb, talajáztató esőket hoznak. Még akkor is, mintha minden reggelen esőddel a jövőnket siratnád, és még magadnál is mostohább idők, fagyok, havas viharok csontig ható ígéretével ébredsz. Mert még így is az ember társa vagy, mint a jó előrelátó szülő nem kényeztetsz és puhítasz el bennünket, hanem felkészíted gyermekeid bátran az elkerülhetetlen télre. Szembesítesz őszintén a valósággal, bízva, reménykedve átlendítesz minket az új tavaszok felé.

 2013. október 3.