Nem kell a sírkertbe nékem kimennem,
hogy a hiány újra felízzon bennem,
míg élek csak cipelem csodás terhem,
ha akarnék, sem lehetne felednem.
A lelkünk egy nagy, bővülő temető,
nem kell a ravatal, a csiszolt sírkő,
hervad a csokor, a virág újra nő
azoknak, kiknek nincs jelen, nincs jövő.
Egy kedves gesztus, véletlen mozdulat,
szép, dús szóligetek, tengernyi mondat,
melyet aranykeretbe foglal a Nap,
ami megtörtént, örökre megmarad.
Néma hangokat búg az északi szél,
mégsem félek, amiről zizeg, zenél,
békét hoz, kicsorbult a harag-acél,
e kertben már nincs gőgös, és nincs kevély.
Vibráló, élő, bár megfoghatatlan
arcokat látok az alaktalanban,
mindig más és más, mégis ugyanolyan,
azt sem bánom, ha ismétlem önmagam.
Az én temetőmben minden megbékül,
egy egész világot őrzök emlékül,
simogat kívül, és megnyugtat belül,
hogy eggyé váljak majd vélük legvégül.
2020. 06. 27.