Egy sápadt őszi délután a város
zúg és morajlik, akár a tenger.
Szobám homálya bújtat. Lent, a sáros
utcapartokon tolong az ember
áradat: a gyár és a hivatal
amnesztiát adott egy éjszakára.
A gép, s az asztal vénje most fiatal –
gyorsan gyűri a szabad szélt magába.

Mennyi gyűlölet, mennyi indulat,
fel sem ismert kínjai a vágynak
görgetik a lábak alatt az utat,
nyomára lelni lelki délibábnak.
Fenn az ég szomorkás, széttárt karja:
„Én megyek, tőlem csodát ne várjatok –
ha nem fértek be élettel egy napba,
néhány óra mit segít tirajtatok?”

S az unalomig megszokott csatába
a bújó életért egy felkiáltó-
jel vonul, szokatlan méltósága
utat nyer a magára vak világtól:
kopott ruhában, vállán vászonzsákkal –
lassú lépte kipróbált, módszeres -,
dacolva a hozzá hűtlen világgal
régi nótába kezd egy ószeres:

„Ószeres! Rongyot, vasat, rezet veszek!”
Lassú léptekkel fogyasztja az utcát,
s egy-egy ház előtt megállva felmereng
az ablakokra: kéri jussát!
Eljött egy őszi délutánon, akár
a használt lelkekért kopogtat
a halál a végelszámolásnál –
gyűjti az élettől eldobottat.

Rajta, emberek, hát itt az alkalom,
egy életmegmosó, nagy tisztulásra:
mi felgyülemlett rozsda, tarka lom,
pakoljuk be mindet a hátizsákba!
Rajta! Nyissuk lomkamránk ajtaját!
Nézzük, mi tódul, ömlik rajta ki;
nagy szemétgyűjtők, emberek, rajta hát:
az öreg koldust senki ne hagyja ki!

Söpörjük egybe napjaink salakját:
eldobott szerelmet, megcsalt baráti
szót, ronggyá használt elveket; a nagyját,
mi nem hagy bennünk békére találni!
Dobjuk el a gyűlölet keservét,
tűnő isten foltozta lyukas hitünk,
hogy forduljon végre velünk a nagy kerék
oda, ahol érdemesek lehetünk!

Érdemesek a tűnő, nagy csodára:
életünkre, s benne a jobbítás
szándéka vezessen el száz határba
tenni dolgainkat. A Szentírás
bennünk fogalmazódjék tíz parancsba
és ne kelljen mástól elfogadni azt.
A szóra nyílott szájak tiszta hangja
himnusszá költse az egyetlen igazt!

Énekelj csak és követeld a jussod,
vén ószeres! Vidd el szeméthegyünk!
Vigyél, talán odaadjuk magunkat
is, ha jobbaknak adjuk át helyünk,
beváltani a természet reményét,
az ősreményt, amit belénk vetett el,
mikor a lábak az elsőket lépték
ősi találkára a szeretettel….

1983 Cs.T.