Szürke hajnalok,
esőverte macskakövein
botladozik vakon.
A néma házfalon
az ég könnye csorog.

A sarkon ácsorog
egy fáradt örömlány,
kicsit öreg már,
de ez a kenyere, bár
tenyere rég fogott már 
ötezres bankót,
visszeres lába,
lassan igényli a mankót.
Arcát redősre gyűrte a pia,
vénségére hárpia
lett belőle, felőle már
az ég is leszakadhat.

Csak áll a szürke hajnalok
zápor áztatta macskakövein,
s rezignáltan mereng,
elrontott élete 
kifosztott évein.