Tanároknak pedagógus nap tiszteletére.

Ballada

Udvaron sétált, a labda nagyot puffant,
pont hátba találta, épphogy ki nem durrant.
Lassan fordult nyögve, arrafelé nézett,
felvette a földről, és hozzájuk lépett.

Vidám gyereksereg, mert szünet volt, zsongott!
A harang pedig pont tizenkettőt kongott.
Csapatba verődve focimeccset játszott,
kérdőn nézett rájuk, majd mosolyra váltott.

Vajon ki lehetett? Biz` meg sem kérdezte.
Annyit sem mondott, hogy - ejnye, szedte-vette!
Fordult, lépett kettőt, mire ismét döngött,
telibe találta, és ugyanonnan jött!

Komótosan fordult, nyomban tetten érte,
szurtos kamasz fiú, ő volt az, úgy vélte.
Akkor torpant meg, a mozdulatot látta,
a labdát pont széles ívben hozzávágta.

Csend támad hirtelen, megfagy a levegő,
Olyan merész voltál? Tessék, most állj elő!
Halkan szól, szelíden - ki volt, nem firtatom!
Holnap felelni fog, azt viszont állítom!

Ígérem, elválik, mint tüdő a májtól!
Tudni fogjátok azt, lehet-e oly bátor?
Nemcsak üres szólam, pusztába kiáltva
az, hogy az emberség próbáját kiállja!

Ki a labdát dobta, igaz, el is talált.
Magyar órán kellő választ adhat, habár
kissé kételkedem, lesz-e elég mersze?
Mindent megtanulni marad elég perce?

Ezzel befejezve rövid mondókáját,
karjára tekintve szemlélte az órát.
Berregett a csengő, vége a szünetnek,
kiürült az udvar, tanterembe mentek.

Következő napon eljött az az óra,
ültek a padokban kettesével, sorba`,
Vezényelt a napos, - senki se mozogjon!
Várták, hogy az öreg tanár bekocogjon.

Nem jött biz` az sajnos, hiába is vártak,
javában nyomta már a kórházi ágyat.
Az igazgató jött: - Én csak annyit kérek,
csendben maradjatok, és úgy viseljétek.

Lyukas órátok lesz, maradjon a béke,
szegény tanárotok egy infarktus érte!
Senki sem ünnepelt, néztek hüddve, tompán,
a szurtos képű is hallgatott mogorván!

Valami szúrni kezd ott a mellkasában,
feszíteni, rágni, fúrni hamarjában.
Ó, én elvetemült, szót most sem fogadtam,
mert nem is készültem, ily áron "megúsztam"?!

Öreg pedagógust vízióként látja,
fehéren, sápadtan feküdni az ágyban!
Cserbenhagyja nyugta, mozog, felzaklatott!
Félre minden játék, ma tanulni fogok!

Az iskola után nekiveselkedett,
körmölt és mormolva papírra jegyzetelt!
Falta a sorokat, anyja csodálkozott!
Vajon mi is lelte? Ezen gondolkodott.

Egyre érezte, már szinte fojtogatja,
kaparta a torkát, még magolt szipogva.
Maga előtt látja élettelen fekve,
önvádat gerjeszt a lelkiismeretbe.

Késő délután lett, ám mindennel végzett,
kissé megkönnyebbült, bár két szeme égett.
Nyomban felöltözött legszebb ruhájába,
az iskolatáskát hóna alá vágta.

A hosszú folyosón nővért megkérdezte:
Drága tanítómat hol találom, merre?
Meglepődött előbb, azután elindult,
majd a folyosóról a szobába fordult.

Ott állt már előtte, remegett a teste,
csukott szemhéjakon azt a rést keresve.
Hol szigorú szempár fel szokott ragyogni,
tenger mélységéből szürkésen csillogni.

- Tanár úr, figyeljen, nagyon szépen kérem.
Elolvastam sokszor, engedje meg nékem.
Igen komisz vagyok, sohasem tagadtam,
most mégis itt vagyok, szívemre hallgattam.

Tanár úr, könyörgöm, tekintsen rám végre,
lehet, nem érdemlem, mégis, ha kísérne.
Elég egy bólintás, jelezze, megérti,
felfogja szavaim, mely tettem idézi.

Hosszú órák teltek, oly nehezen vártam,
elindultam rögvest, ez volt minden vágyam!
Szólt, s maszatos arcán könnyei peregtek,
mozdult a tanító, és ásított egyet!

Meglepődött szörnyen, háta is borsódzott,
állt az ágya előtt, vacogott a rosszcsont!
Majd a bátorságát mégis összeszedte,
táskából füzetét ágy szélére tette!

- Drága, jó tanár úr, áldja meg az Isten!
Mielőtt kérdezné, mit keresek itten!
Tartozom önnek egy apró számadással,
úgy vélem, becsületbeli adóssággal!

Kérem, fogadja el, hogy ezt itt lerójam,
keresetlen szóval önmagamért szóljam.
Finoman, hangsúllyal, gondosan fésülten,
mit feladni tetszett, abból felkészültem.

Tudni akarom azt, - vajon "ki is" vagyok,
Tanár úr, eljöttem, felelni akarok!
Ránézett az öreg, pír futott arcára,
megfogta a kezét illesztve markába.

Még remegő hangon mondta ő a verset,
lágyan simogatta, így múltak a percek.
Mondta, egyre mondta, sodró indulattal,
Néha szinte zúgta mennydörgő szavakkal!

Véget ért, elhangzott az utolsó strófa,
majd az öreg tanár e szavakat mondta:
- Nem kérdezem többé, mitől lettél ilyen?
Ember vagy te, fiam, nem is akármilyen!