Az öregség szabadsága

Siess Zsuzsának, utcám béli ikonfestő, művésznőnek ajánlom.

Mezei István

Nincs nevetségesebb, mint egy öreg költő,
A versei díjából semmit sem költ ő,
Nem vesz ruhát, könyvet, ha épp úgy akarja,
Megjelenés, pompa, régóta nem gondja,
Csalódás nem éri, minden ismétlődik,
Kívülről fújja a hazugok meséit,
Mindig mást kapott, mint amit megígértek,
Becsapták barátok, rokonok, testvérek,
Véget értek a bősz konyhaforradalmak,
Nem is tesz magában többé fogadalmat,
Pár káros szokását nem adná semmiért,
Mert nélkülük élete fabatkát sem ér,
Lerázta magáról a vágyak zabláját,
Halálát jó páran hiába is várják,
Kihűlt termek, tervek, éldegél a mának,
Csinos nőt nem csodál, csak antik verslábat,
A zabkását unja, pipázik helyette,
Pár perccel rövidül unalmas élete,
Már így is túlélte magát és a korát,
Ugyan maradna, de várja az odaát,
Éjjel olvas, nappal alszik, álmokat lát,
Az öregség, a vénség csodás szabadság,
Siker karrier  sem vonzza, érdekeli,
A nyomorából már nem rúgja ki senki,
Érzi, mi a lényeg, elkerülhetetlen,
Mikor elmerül a szépség tengerében,
Vajon meddig őröl a vén, kopott malom,
Serceg a tolla a merített papíron,
Aranyba öntene pár maradék percet ,
Asztalában a szú, benne  idő perceg,
A környezet sivár, ingerszegény, kopott,
Mindent szeret benne, mit Istentől  kapott,
Rá sem hederít ő az alkalmatlanra,
Nehogy világa szennyét magába szívja,      
Szomjazva a múltnak kútja fölé hajol,
Jó nagyokat kortyol a tiszta forrásból,
Lám, mily nevetséges a költő, ha öreg,
Kalapján kuncognak a huncut fellegek.

2016. 12. 05.