Június negyedike van, s bár a naptár szerint a lüktető nyár árasztja el zöld fényével a Kárpát-medencét, ezen a napon százhat éve mégis megfagyott a levegő, mert egy láthatatlan, jéghideg penge hasított végig a hazán.
   Magyarország ekkor olyanná vált, mint egy gigászi, ősi tölgy, mely évszázadokon át dacolt a viharokkal, miközben gyökereit mélyen a Kárpátok sziklás talajába fúrta. Ám ezen a napon idegen kezek fejszét emeltek rá. Nem a törzsét döntötték ki, hisz a szív élni akart, hanem a legszebb, legéletrevalóbb ágait nyesték le kíméletlenül. Koronájának kétharmada a földre hullt, s a fa törzse ott maradt magányosan, csonkán, miközben a levágott ágakban még ugyanaz a nedv keringett, s ugyanaz a múlt lüktetett.
   A lombok suttogása Erdély bércein, a Felvidék várain, s a Délvidék rónáin egyszerre némult el, majd alakult át egyetlen, keserves sóhajjá.
   Ezen a napon a hazát úgy szaggatták szét, mint egy generációkon át féltve őrzött, családi palástot. Fonalait, melyeket történelmünk, kultúránk, vérünk és szeretetünk font össze elszakíthatatlanul, durva ollóval vágták el. Városok maradtak árván, folyók veszítették el forrásaikat, s hegycsúcsok kényszerültek búcsút inteni völgyeiknek. A meghúzott határvonalak sajnos nemcsak a térképen húzódó tintacsíkok lettek, hanem húsba vágó, vérző sebek a nemzet testén. Kerítések nőttek ott, ahol addig csak a szél járt, és idegen szavak visszhangoztak a falvakban, ahol addig magyarul altatta édesanya a gyermekét.
   De a tölgy, bár megsebzették, nem halt meg. Gyökerei a mélyben összekapaszkodtak.
   Mert van valami, amit semmilyen tollvonás, semmilyen trianoni asztal nem tud megsemmisíteni. S ez az a láthatatlan gyökérzet, amely a föld alatt, a lelkek mélyén továbbra is összeköti a tölgy minden egyes elszakított levelét. Az anyanyelv szavai, a közös dalok, a Himnusz elcsukló dallama olyan hidakká váltak, amelyeket nem lehet lerombolni. Határok választanak el minket, de szívünk ugyanarra a ritmusra dobban.
   Június negyedike a Nemzeti Összetartozás Napja. Ma ne csak a veszteséget gyászoljuk, a csodát is ünnepeljük, azt, hogy a megcsonkított törzs újra rügyet bontott. Hogy annak a családi palástnak elszakított szálait a szeretet és az emlékezés újra meg újra összevarrja. Mert a haza nem rög és határkő. A haza mi magunk vagyunk, bárhol is éljünk e világban, amíg megőrizzük egymást a szívünkben.

TM