Az ősz megcsókolta, s a nap fátyolos arccal az őszi égre szenderült, gyér sugaraival csak annyit súgott a világnak, hogy elbúcsúzott a nyár. A fák, mint megannyi, lángoló fáklya, utolsó fellobbanásként borultak aranyba, vörösbe és bronzba, mielőtt a szél, ez a csendes tolvaj, szép egyenként levette volna ruháikat. A levelek, mint barna pillangók, táncot lejtettek a légben, s a talajra szállva, vastag, nyári csodákat suttogó szőnyegként zárták magukba az elmúlt évszak emlékét.
     Az eső, mint szürke könny, mosta a tájat, a föld szomjasan itta vizét, felkészülve a téli álomra. A természet elcsendesedett, csak a szél susogása mesélt a fák koronáján a múltról és a változásról. Egy utolsó madár dalolt búsan a távolban, melynek dallama messzire szállt, majd elhalt, s a csend mindent magába ölelt. A levegő hideg szele magával hozta a rothadó avar, a nedves föld és a beérett gyümölcsök édes-savanyú illatát, mintha a természet egy utolsót üzenne, mielőtt ő is, szép csendben álomra szenderül.

TM