Megint ősz van… gondoltam, elmesélem neked,
mert biztosan te is észrevennéd odafent a színeket.
Pirosba öltöztek a fák, sárgába hajlik már a lomb,
az utcán pedig mindenütt az ősz színes levele bolyong.
Lassan lehullik minden, ami még a fákon maradt,
és én csak nézem csendben, ahogy táncolnak a fák alatt.
Közben eszembe jut, milyen jókat nevettünk régen,
amikor az avarban gázoltunk kéz a kézben.
Ha most itt lennél, nem csak csendben néznénk,
beletúrnánk az ezerszínű száraz levelekbe,
magasra szórnánk őket a végtelen ég felé,
s belehuppannánk nevetve, az avar puha közepébe.
Hallanám, ahogy nevetsz, és én úgy mesélnék neked,
mintha semmi sem változott volna meg.
De hirtelen megállok, mert eszembe jut a valóság:
Fél éve már nem mellettem nézed ezt a sok csodát.
Mégis annyi mindent mondanék neked,
és ha egy falevél lassan mellém érkezik,
A szívem egy pillanatra újra rád emlékezik.
A szél továbbviszi a levelet, én pedig sokáig nézek utána,
mert úgy érzem, mintha tőled érkezett volna,
csendesen, az ősz karjába.