Csapzottan átfázva, fáradtan botorkált,
sikátorhoz érve, fényt látott és megállt.
Kíváncsian fordult abba az irányba,
ahol az ablakban kigyulladt egy lámpa.

Megnézem, mi lehet, mi borzongat, csábít?
Valóban lehet az, mit a testem áhít?
Hosszú, reménytelen rögös út a sorsom,
mely szívekben sajdul, vállaimon hordom.

Mára elég volt már, majd cipelem holnap,
ágyamat keresem, hová leomoljak.
Annyit kérdeznék csak: - lesz, hol befogadnak?
Szorítnátok helyet, egy árva angyalnak?

Kérdésére válasz, mire felocsúdna,
egy kezet lát mely, a jobbját átkarolja.
Utána egy arcot, kedves tekintettel,
tessékeli be egy tucat gyerekember.

- Miért teszitek ezt? Még azt sem tudjátok!
Ki vagyok, s pont erre mily szándékkal járok?
- Mi csak annyit tudunk, - válaszolják erre.
Krisztus lelke bolyong Karácsony szent este.

Ő tanított arra, azzal hogy megváltott,
tiszteljetek benne minden fáradt vándort.
Ha megsegítitek, irgalmassá váltok,
úgy érzitek majd, hogy ő jött el hozzátok.

- Tudom, sokan vagytok, s több egy éhes szájjal.
Mégis körül vesztek emberi jósággal?
Mitek van! Osszátok, kenyérként szegétek,
Mindenható hittel szentelt teremtménynek!

Mert tőle nyertétek áldott szeretetben,
Visszaadjátok most, nékem egy szeletben.
Nem több, annyi csupán. Na de mit is mondjak,
újabb holnap lesz az, hogy tovább haladjak.

Az Úr fentről nézi, lemosolyog rátok,
tört szárnyú szolgáját, hogy körül álljátok
Féltő gondoskodás, szeretet, és hála,
mécses lángja sercen, tündér táncot járva.