Barátném arról panaszkodott a minap, hogy hosszú évek óta senkitől sem kap ajándékot.
Elmerengve ült velem szemben, a múltban kutatva, keresve, hátha kihagy az emlékezete, s mégis volt valami csekélyke, elfeledett, apró csecse-becse.

-  Van annak már legalább tíz-tizenkét éve – nézett fel rám könnybe párásodott szemével.

      Kedves Barátném, akkor most fogd meg a kezem, szememmel lásd a világodat, benne mennyi, mennyi ajándék fakad, sorra megmutatom neked azokat:
Elsőnek itt van a léted maga, mely Istentől eredő földi csoda. Ha életed napjainak szent olvasóját ujjaid között pergeted, meglátod mennyi-mennyi meglepetés, kedves emlék kerül elő, melynek részese lehettél! Gyermekkorod víg kacagása, tudatod ébredése a világra,  lányságodban a barátnők kedves cinkossága, az első szerelem halvány reményekkel,  kíváncsisággal telt mosolya, remegő vágyakozása. Ott a munka szeretete, az alkotás fénye, dicsősége, az önmegvalósítás édes érzete.
Ott van az első férfi, kit igazán szerettél, akit szép szemeddel, szíveddel igéztél, s ott az első ölelés jajszavas gyönyöre, a beteljesülés vakító, nem várt fényözöne, s a feloldódás békessége.
A gyermek, kit szíved alatt hordtál, s minden rezdülése csak a tiéd volt egyedül, csak a tiéd, míg méhedben óvtad kicsiny életét. A szülés fájdalmas vajúdása, a kín kiáltása, s a mámorító öröm, mikor gyermeked hangosan felsírva rád köszön. Mindennap ajándék volt az élet ajándéka, mikor gyermeked csodálkozott a világra, s az első szava te voltál, az első rajzot neked karcolta papírra, az első betűt neked rótta, az első csók pírját neked suttogta el, ezernyi apró titok-fátyol, mely mind a tiéd lett, s így lett felnőtt a gyermek.
S ott van most is a mindennapjaidban, álmaidban, gondolataidban, s óvón szeret mai is téged, ad magából mit csak bír, annyit, s oly észrevétlenül, halvány lepkeszárnyon, hogy szeretet lépteit nem is hallhatod. S mindezt megkaptad, megkapod duplán, hisz két gyermeked mosolya ölel át.
Ott vannak az unokák, kik csüngnek rajtad! Ilyen nagymamát álmodtak maguknak,  el nem tudnák nélküled képzelni Isten szép napját. Velük együtt alkotsz naponta százegy-varázst, mesés csodát, ezernyi álmot, kedves huncutságot.
S ott vannak a kedves barátok, kik úgy szeretik a világod, s benne a te napod, ahogy magadat adod. Önzetlen szívek nyújtanak neked baráti szeretetet, láthatatlan kezekkel simogatnak, óvón átkarolnak téged, s érezd, már semmitől sem kell félned!
Mennyi-mennyi csodája van még a földnek, mire rányithatod szép szemeidet; a tavaszi nap langyos simogatása, a virágok pompája, illata, a föld megújulása tavaszról – tavaszra, a nyár szédítő, ezernyi szín kavalkádja, illat orgiája, az ősz csendes suhanó elmúlása, a  tél hideg jégvirága, érintetlen fehér világa.
S ott van még mindaz mit Isten jókedvében teremtett a földre; a hegyek, folyók, patakok, tengerek, völgyek, rónák, sivatagok, a vízesések zúgása, lombok suttogása, lepkék tánca, állatok kedves sokasága, madárdal édes gyönyöre, felsorolni sem lehet egyenként több milliárdnyi apró csodát, mit látni, szeretni, megízlelni, befogadni születtél a földre.
Végül, de nem utolsó sorban, soha ne bánd a fájdalmakat, a keserűséget, a kínt, a megaláztatást, a bánat ezernyi könnyét, a betegség rekedt hörgését, a láz égető tüzét, ezek mind-mind csiszolóvásznaid voltak életutadon, hogy azzá válj, aki vagy ma; egyetlen, egyedi gyémántja létezésednek.

        Kedves Barátném! Ajándékaidat becsomagolni nem tudom, nincs is hozzá selyem szalagom, de hunyd be szemed, utazz velem, s az egész világ minden csodáját egyenként az öledbe teszem, s viszonzásul annyit kérek csupán, öleld magadhoz valamennyit, s általuk tanuld meg  - önnönmagad csodáját  elfogadva - átölelni, és szeretni lényedet, csakis szeretni.