Volt egyszer egy lélek, aki azt hitte, már minden ajtót bezárt magában. Nem azért, mert nem maradt benne szeretet, hanem mert megtanulta, hogy vannak érzések, amelyeknek jobb, ha nem ad otthont. Gondosan őrizte a kulcsokat, a régi sebeket pedig olyan mélyre rejtette, hogy idővel már maga is elfelejtette, hol vannak.
   Aztán egy éjszaka megjelent valaki. Nem kopogott, nem kért bebocsátást. Csak beszélni kezdett. Szavakat dobált a csendbe, gondolatokat ébresztett, és valahogy úgy talált utat a lélekhez, ahogyan mások soha. Azt mondta magáról, hogy ő az ördög. Talán mosolygott is hozzá, mintha pontosan tudná, milyen hatással vannak a szavai.
   A lélek először csak figyelt. Aztán észrevette, hogy odabent valami megmozdult. Egy régen elfeledett ajtó kilincse lassan elfordult, mögötte pedig olyan érzések ébredtek, amelyekről azt hitte, már nem is léteznek benne. Különös ördög volt ez. Nem lángokat hozott, hanem kérdéseket. Nem rombolni érkezett, hanem olyan helyekre világított be, ahová addig senki sem merészkedett. És minél többet beszélgettek, annál inkább úgy érezte a lélek, hogy ez a találkozás nem egészen olyan, mint a többi.
   Talán éppen ezért kezdett félni. Mert vannak emberek, akiket könnyű távol tartani, és vannak, akiknek már a puszta jelenléte is közelebb kerül hozzánk, mint azt valaha megengedtük volna bárkinek. Nem kell hozzá érintés, ígéret vagy közös jövő. Néha néhány óra, néhány mondat is elegendő ahhoz, hogy valaki helyet találjon bennünk.
   A lélek ekkor arra gondolt, milyen különös lenne ezt az ördögöt nem elűzni, nem megváltoztatni, hanem egyszerűen körbevonni mindazzal a szeretettel, amelyet addig talán senkinek sem mert odaadni. Nem láncot tenni rá, nem magához kötni, csak megmutatni neki, hogy a sötétségnek is lehet melegsége, ha valaki nem fél gyertyát gyújtani benne.
   Csakhogy volt egy ajtó, amelyet egyikük sem nyithatott ki egészen. Nem azért, mert nem volt mögötte semmi. Éppen ellenkezőleg. Talán túl sok minden rejtőzött mögötte. Olyan dolgok, amelyeknek nem jutott közös reggel, hétköznapi érintés vagy beteljesült történet. Csak az éjszakák maradtak, a szavak, a gondolatok és az a különös bizonyosság, hogy valaki egyszer olyan helyen járt a lelkünkben, ahol előtte még senki.
   Így aztán a lélek nem kérte számon az ördögön, miért érkezett. Nem követelt tőle ígéreteket, és nem próbálta megfejteni, meddig marad. Csak csendben őrzött magában egy kis fényt, amelyet ez a találkozás gyújtott meg.
   Mert talán nem minden találkozás azért történik, hogy két ember egymásé legyen. Van, amelyik azért érkezik, hogy megmutassa, milyen mélységei vannak még a szívnek, mennyi szeretet fér el benne, és milyen különös módon képes valaki hiányozni úgy is, hogy soha nem volt igazán a miénk.
   Az ördög talán azóta is azt hiszi, hogy ő nyitotta ki az ajtót. Azt azonban nem tudja, hogy odabent már várta valami. Egy fény, amely nem félt tőle. És talán ez az egyetlen titok, amelyet soha nem fog megfejteni: hogy vannak lelkek, amelyek nem azért szeretnek, mert birtokolni akarnak, hanem mert egyszerűen nem tudnak másként nézni arra, akit a szívük egyszer beengedett. Az ajtó pedig azóta is nyitva van. De a kulcsot csak ketten ismerik.

Az alábbi történet a képzelet szüleménye, amelyet Felső Tamás: „Mikor az ördög a szívekbe ment” című írása ihletett. Egy gondolat továbbélése, egy másik nézőpont, amelyben a fény és a sötétség, a kimondatlan érzések különös találkozása elevenedik meg.

TM