Fejemben a gondolatok sűrű erdőként nőnek,
miközben lelkem madárként száll,
s nekivág a végtelen mezőnek.

"S a toll? Az örök láz, mely vérrel karcol,
lázadó kézben forradalmat rajzol,
egy sóhajból dal, jajból hit fakad,
így lesz az ember istenek rokona."

Tollából, égi záporként hull a szó,
s a papír befogadja azt, mint néma tó.
A tinta egy folyó, mely elmémből ered,
Csoda ez a toll, magától ír,
Ahogy vezeti a kezed.

"Ha elhallgat minden, a toll lázadón beszél,
Szívemből tör fel, mint ősi, szenteszű szél.
Soraim mélyén emlék és vágy bolyong,
S velük együtt sír az Idő és a Gond."

Minden sora ablak,
s a vers egy híd, mi két part közt ível,
az érzés pedig átkel e hídon,
ahogy az ihlet szélként suhan,
s rímel.

"A lelkemből kél minden szent szava,
Tollam hegyén reszket az éjszaka.
Nem én írok – a végzet súgja meg,
S a sorokban sírnak az istenek."

TM