Amikor megszülettem, apám ültetett egy almafát. Ő soha nem volt a nagy szavak embere. Csendes, halk szavú, bölcs ember, aki ritkán beszél fölöslegesen, de a maga egyszerű módján sok mindent megtanított nekem az életről. Nem hosszú magyarázatokkal, inkább azzal, ahogyan a dolgaihoz, az emberekhez és a világhoz viszonyult. Az almafa is ilyen volt. Nem törekedett arra, hogy szép legyen, legalábbis a girbegurba ágaival nemigen felelt meg annak, amit az ember szabályosnak és szépnek gondol. Apámat azonban ez egyáltalán nem zavarta. Gondozta, metszette, vigyázott rá, és a fa meghálálta a törődését. Évről évre egyre több gyümölcsöt hozott, idővel pedig olyan finom almák termettek rajta, amelyeknek az ízét ma is fel tudom idézni. Közben én is nőttem. A fa ott állt a kertben, és szinte észrevétlenül lett része az életemnek. Gyerekként nem foglalkoztam azzal, hogy miközben én járni tanultam, iskolába mentem, növekedtem, a kertben egy másik élet is cseperedett.
   Apám ültette és az ő keze munkája kísérte végig az éveit. Nem emlékszem nagy szavakra, amelyekkel valaha is beszélt volna róla. Elég volt látni, ahogy időnként odalépett hozzá, szemügyre vette az ágait, vagy elvégezte körülötte azt a munkát, amit éppen kellett. Apám ilyen ember. A csendességében is van valami megnyugtató, a szavaiban pedig olyan tapasztalat, amelyet nem lehet egyik napról a másikra megszerezni. Nem mondja meg, mit kell tennem, de ha figyelek rá, sokszor egy-egy egyszerű mondata tovább kísér, mint mások hosszú beszédei. Meglehet, ezért jut olyan sok minden eszembe, amikor az almafára gondolok. Mindkettő hozzátartozik ahhoz a világhoz, amelyikben felnőttem.
   Az évek azonban a fát sem kímélték. A törzse megöregedett, az ágai egyre nehezebben bírták a terhet, és lassan elmaradtak a korábbi, bőséges termések. Aztán eljött az idő, amikor már nem hajtott ki többet. Hiába vártuk a tavaszt, hiába reménykedtünk benne, hogy talán még egyszer kizöldül, az almafa végleg feladta. Furcsa érzés volt. Hiszen nem egyszerűen egy fa állt a kertben, hanem a fa, ami születésem óta velem volt. Amíg élt, természetesnek vettem a jelenlétét. Tudtam, hogy ott van, ahogy azt is, hogy apám ültette azon a napon, amikor megszülettem. Apám szerencsére még itt van velünk. Megkérdezhetném tőle, hogy emlékszik-e arra a napra, amikor elültette. Megkérdezhetném, hogy gondolta-e valaha, hogy ilyen sokáig megmarad, és hogy egyszer majd én írok róla történetet. Vajon eszébe jutott-e akkor, hogy nem csak egy fát ültet, hanem a lánya születésének emlékét bízza a földre…
   Ismerve őt, talán csak mosolyogna a kérdéseimen, ahogy szokott, megvonná a vállát, és mondana rá valami egyszerűt, amivel el is intézné a dolgot. Nem is várnék tőle hosszú, meghatott válaszokat. Apám nem volt soha az a fajta, aki hosszasan beszélt volna az érzéseiről. A szeretetét nem kellett szavakba öntenie, mert ott volt mindig is a mozdulataiban, a gondoskodásában. Ő nem akart mindenáron tanítani, nem osztogatta soha kéretlenül a tanácsait, mégis sokszor elég volt egyetlen mondata, hogy az ember másképp lásson valamit. Talán az almafával is így volt. Nem várta, hogy egyik napról a másikra nagyra nőjön, nem sürgette, csak gondozta, figyelte és hagyta, hogy a maga ütemében fejlődjön. Pontosan úgy, ahogy engem is felnevelt. Nem volt szükség bármi nagy dologra ahhoz, hogy érezzem, számíthatok rá. Az almafát és engem persze nem lehet összehasonlítani, mégis van bennünk valami közös. Mindkettőnk életének kezdetén ott volt apám. Engem a karjában tartott, a fát pedig elültette. Talán akkor még nem is gondolta, hogy milyen sokáig összeköt majd minket a közös idő.
   Én most már másképp nézek erre a régi történetre. Amikor megszülettem, apám nem csupán egy almafát ültetett el a kertben. Emléket állított annak a napnak, amikor megérkeztem ebbe a világba. Nem tudom, hogy tudatosan gondolt-e erre ilyenformán, vagy egyszerűen így érezte helyesnek. Talán nem is fogalmazta ezt meg magában soha. Apám sokszor tett úgy fontos dolgokat az életben, hogy közben nem beszélt róluk. Aztán az idő elvégezte a maga munkáját. Én felnőttem, a fa terebélyes lett, és minden tavasszal újra és újra emlékeztetett arra, hogy valamikor, egy régi napon, apám összekötötte a születésemet egy apró facsemete életével.
   A fa már nem él, de apám még elmesélheti nekem, milyen volt, amikor elültette. Amíg ő itt van, addig együtt is felidézhetjük azokat az éveket, amikor a girbegurba ágakon megértek a legfinomabb almák, én pedig a kertben játszottam, talán éppen az almafa alatt. Mit sem sejtve még arról, hogy egyszer majd milyen sokat jelent nekem ez az egyszerű, régi történet. Szeretném még hallani tőle, hogyan emlékszik azokra az időkre, és vajon ő is észrevette-e, hogy a fa lassan a családi életünk részévé vált. Észrevette-e, hogy ott volt a gyerekkorom nyaraiban, az őszi almaszedéseknél, és csendben végigkísérte az éveket, ahogyan apám is végigkísérte az életemet. Most, hogy a fa már nincs, jobban érzem, mennyi mindet jelentett. Apám keze ültette, ő gondoskodott róla, és az ő türelme, kitartása is benne van abban, hogy olyan sokáig élt és termett. Talán ezért jut róla mindig ő is eszembe. A fa mintha őrizte volna apám gondoskodásának egy darabját, minden új hajtásában, minden virágában és minden leszakított almájában. Amikor pedig végül meghalt, nemcsak egy öreg fát veszítettünk el, hanem valamit abból a világból is, amelyben én gyerekként felnőttem.
   Apám azonban még itt van, és ez a történet még nem ért véget. Megkérdezhetem, mesélhetek neki róla, és talán egyszer majd együtt is elmosolyodunk azon, milyen különös utat járt be az a kis csemete. Ő elültette, én pedig évtizedekkel később történetet írok róla. Ő akkor a születésemnek állított emléket, én most az ő szeretetét próbálom megőrizni az írásomban. Mert van, amit csak később értünk meg igazán. Nem akkor, amikor megtörténik, hanem sok-sok évvel később, amikor visszanézünk, és észrevesszük, hogy egy régi mozdulat mögött mennyi szeretet rejtőzik. Apám talán soha nem gondolta, hogy ez a fa egyszer ennyit jelent majd nekem. Ő csak elültette, mert megszülettem. És nekem ma már éppen ez a legszebb benne, hogy a maga csendes, egyszerű módján megőrizte a születésem napját, és vele együtt egy darabot abból az időből, amikor még mindketten növekedtünk a világban.

TM