Csak egy gyönyörű Beethoven nyitány,
mely áthullámzik a télies tereken,
forradalom, lendület, iram és talány,
e silány jelenben pátoszát keresem.

Azok a harsonák, mély, dübörgő dobok,
sírnak a fuvolák, jajgatnak hegedűk,
két évszázadon is hozzám átdobog,
zengve gyászt, diadalt, féktelen derűt.

Idézem magamban azt az ötvenhatot,
eltölt a harcok szaggatott himnusza,
egy holland gróf, ki már régóta halott,
üzen, biztat, de hazudik Európa.

Szürkére koptak rőt őszi nádasok,
nyakunkba szakadt a sok ciklon, krízis,
és én dúdolva most is csak dohogok,
honnan e szellemi, magyar paralízis.

Még bénult a tó, hegy és a vad berek,
majd nyáron biztat, bólint barna buzogány,
hiába dirigálnak csaló karmesterek,
már dübörög bennem e remény-nyitány.

Őrzök magamban akkordot, hangot,
nem vehették el tőlem a szót, a zenét,
csörömpölő, vacak,”testvéri „ tankok,
havazik a dallam, szállnak a hópihék.

2014. 01. 31.