A madárnémító alkonyatban,
már nem láthatom a tíz ujjbegyem,
a világom is megfoghatatlan,
és én is most magamat keresem.
Árnytalanok a fák mind köröttem,
és én már sehová el nem megyek,
pedig hajdan mily nagyon kerestem,
merre bújócskáznak az istenek.
Állok a béna, néma estében,
a házak fénytelenül hallgatnak,
de hol van már az elkobzott Éden,
miről mesélek a holnapnak.
Nem voltam ott és nem is éltem,
amikor az ítélet elhangzott,
de azóta a létem, a vétkem,
erről konganak kopott harangok.
Az arcom a múltamat mutatja,
eltévedtem az útvesztőimben,
nem leltem az ezüstre, aranyra,
magamat én is csak kinevetem.
A foltokon túli fehérségben,
ahol már az egem is elfogyott,
ott már vár rám az elkobzott Éden,
óvnak az ügyeletes angyalok.

2014. március 4.