Már a kertjeink alatt portyázik a tél,
az ember befűt, mert hideg már az este,
kályha melegével parolázik, a tér
elfogy, de  teától megbékél a lelke.

Az évszakokból én is kizárom magam,
december fekete palástját ölti rám,
emberségem szelíd ketrece nyitva van,
mert tudom, didereg, fázik szegény hazám.

A mindenség megreped, hasad odakinn,
az idő terrorjától lemegy sietve
a Nap, a mellkasom szorítja, hideg kín,
mintha a szív kolompja már félre verne.

Sötétbe rokkan bele a szűk horizont,
de bennem épül a barikádok váza,
csendes szobámba a hideg szél be-beront,
hogy a nyugalmam, kényelmem, megalázza.

Csak egy, életem, sorsom van, és nincs másik,
a messzeség csapdái tátongnak értem,
ciklon ember helyett varjakkal komázik,
ki döntött rólunk egykor, már csak azt kérdem.

2015. november