Átok és ajándék a lelkiismeret,
mert érzem a világ és magam árnyékát,
recseg-ropog bennem a biztos keret,
belém didereg a nyomorgó világ.
Szerelem elmúlik, a bűntudat soha,
a megváltást nem kapjuk meg szenvedéssel,
csak tettel, az önvád feneketlen kútja
tátong, lelkemet perc-jégkristály lepi el.
Zavar az egyéni és a kollektív kín,
hiába a szín, a kedv, a melegség
idebenn, ha ártatlan fázik odakinn,
a portól a hamutól szürke most az ég.
Az éjeken vétkeim visszaköszönnek,
sohasem én kerekedek rajtuk fölül,
neki feszülök a gonosz kőtömbnek,
a súly szívemre mindig visszagördül.
A földgolyó gyomra éhesen megkondul,
üresen, vaksin pislog, kivilágítva
is sötéten, leplezzük szelíden, vadul,
de fáj a lelkiismeret feszítő titka.

2014 05. 06.