Ahogy a reggeli fény átszűrődik a még ritkás lombkoronán, a fák ágai között láthatatlan zenekar játssza el a legszebb dallamokat. A madárdal az erdő lélegzetvétele, a rigók fuvolaszóval festik alá az arany napsugarakat, a cinegék pedig apró, ezüstös csengőkként rázzák fel a még szunnyadó völgyeket. Ez a csodás koncert a természet ébresztőórája is, amely még a legmélyebb gyökereket is életre hívja. Lent, az avar barna bársonyán, az ibolyák apró, lila szemekként tekintenek az égre. Olyanok ők, mint a föld mélyéből felbuggyanó tintacseppek, amelyekkel a tavasz írja szerelmes levelét a világnak. Illatuk nem tolakodó, inkább egy szelíd suttogás, ami csak annak válik hallhatóvá, aki fejet hajt a természet csodái előtt. Ők szerénységbe öltözött királylányok, akiknek palástja a hajnali harmatból szőtt gyémántokkal van kivarrva. A fák sem maradnak el a pompában, a vadcseresznyék és kökénybokrok fehér csipkeruhát öltöttek, mintha az erdő egy nászra készülne. A virágzó ágak habos felhőkként lebegnek a bükkök sötétebb sudarai között, és minden egyes lehulló szirom egy apró remény, amit a szél halkan a földre hint, fehér szőnyeget terítve az erdei vándor lába elé. Mintha a tél elfelejtett hava változott volna illatos életté, amely már nem hűvös, hanem a tavaszi Nap melegétől lüktet. Az erdő tavasszal egy olyan hely, ahol a lélek megnyugvásra talál a végtelen megújulás ölelésében.

TM