Ahogy az alkonyat bíborszínű szárnya lassan az erdőre telepszik, és a fák árnyai megnyúlnak, mintha suttogó óriások kelnének életre, úgy ébred fel egy másik, titokzatos világ is. Ekkor, a nap utolsó leheletével, megkezdődik a szentjánosbogarak éjszakai tánca, egy olyan fényszínház, amely csodának nincsen párja.
   Mint apró, repülő csillagok, úgy jelennek meg a bogarak a sötétedő aljnövényzet felett. Elsőként csak egy-egy pislákoló fényecske tűnik fel, mint a messzi járó hajók magányos jelzőfénye a háborgó tengeren. Aztán egyre több és több, mint megannyi parányi lámpás, amelyet valami láthatatlan kéz gyújt meg a fák között.
   A sűrű lombok között eltévedt fénysugarak úgy vibrálnak, mint ezer apró zöldes-sárga gyémánt, amelyeket egy láthatatlan ékszerész szórt szét a bársonyos sötétségben. Nem rendezetlenül, hanem egyfajta kozmikus rend szerint, ahol minden egyes felvillanás egy titkos üzenet, egy hívás, egy válasz a néma éjszakában. Az erdő mélye ekkor egy élő, lélegző galériává válik, ahol minden egyes bogár a levegőben testével szinte fest, amely alkotás a sötétség vásznán hagy nyomot.
   Mintha az erdő lélegezne így, és minden kilégzésével fénylő porszemeket fújna szét a fák közé. Néha, ahogy egy-egy bogár felröppen, csodálkozva nézem őket, ott állva az erdő hűvös és nyirkos rejtekén. Arra gondolok, hogy olyanok, mint amikor hallod, pattog a tűz, arcod megsimítja melege, s látod egy-egy apró szikra száll fel a tábortűzből, majd tovatűnik a fák koronái között, hogy aztán újra felbukkanjon egy új helyen, egy új reménysugárként. Olykor egész csapatok rajzanak, mint megannyi fénylő gomolygó felhő, amely szelíden lebeg a talaj felett. Ekkor az erdő egy hatalmas, élő karácsonyfára hasonlít, amelynek minden ágán ezernyi tündöklő dísz ragyog.
   Ez az éjszakai rajzás nem látványosság, hanem egy néma kommunikáció, egy fénylő szerelemnyilatkozat. Minden egyes felvillanás egy szó, egy mondat, egy vallomás. A hímek udvarolnak, a nőstények válaszolnak, és a fényszórók tánca betölti a levegőt, mintha egy láthatatlan zenekar játszana el egy ősi szerenádot.
   Amikor a hold fényes sugarai éjféltájt átszűrődnek a fák között, és pár madár éneke megtöri az éjszaka csendjét, a szentjánosbogarak fénye lassan elhalványul. Elbújnak a fák és a levelek rejtekében, mint az álmok, amelyek a hajnal első sugaraira szertefoszlanak. De az emlék, az a mágikus, fénylő éjszakai tánc, az megmarad bennem, mint egy ígéret, mert tudom, hogy a következő alkonyattal az erdő lámpásai újra felgyúlnak, s még folytatják éjjeli varázslatukat a nyár elején, június derekán, vagy két héten át.

TM