Mélyen a zöld szívében, hol a csend terem,
valami mindig hívogat, mint egy titkos rejtelem.

A fák büszkén állnak, otthont adva sok madárnak.
Ezer színben játszanak a napsugár körök,
a szellő lágyan suhan a lombkoronák között.

Mintha suttogna egy régi, szép imát, megigézi az emberfiát.
A madarak dalolnak, s a völgy már nem csendes,
fényes tolluk villan, ahogy sokuk ágról ágra repdes.

Mókus szalad fel az öreg tölgy vastag törzsén,
visszatérve apró makkot rejt el az erdő mohos földjén.
Szarvas kecsesen lépked a páfrányok között,
szemébe nyugalom, s a béke költözött.

Patak vize a kövek közt csobogva énekel,
dallamai, mint szép muzsika, hozzám úgy érnek el.
Virágok nyílnak, s illatuk száll tova,
az erdő élete egy örök csoda.

Szeretem az erdőt, a csendjét, a zaját,
a fák ölelését, a madarak szavát.
Szeretem az erdőt magát.

TM