Az erdőt járom, s a fák most úgy állnak itt a nyár perzselő tenyerében, mint vén öregemberek, kiknek ajkáról már rég elfogyott az utolsó ima is.
   Kérgük megrepedt, mintha a föld szíve próbálna rajtuk keresztül levegőhöz jutni, ágaik pedig az ég felé mutatnak, nem fenyegetőn, hanem szinte könyörögve. Minden levél egy néma nyelv, ami vízért kiáltana, de csak a port tudja suttogni.
   A patak medrét látom, ahogy egy csupasz sebként kanyarog a rengeteg ölén. Egykor ezüstkígyóként siklott a kövek között, most azonban csontvázzá vetkőzött, s a kavicsok úgy hevernek benne, mint egy elfeledett, elhalt világ kihullott fogai. A csend rátelepedett a mederre, s olyan súlya van, hogy még a szél sem meri megzavarni. Szomjazik az erdő, kiszáradt a patak, s benne a fák félig már halott lelkei bolyonganak.
   A forró leheletek is azt beszélik, hogy mikor az utolsó csepp víz is elpárolgott belőle, a fák lelkei nem találták meg az utat az ég felé, s a kiszáradt patak fogadta be őket.
   Azóta ott bolyonganak áttetsző árnyakként, amelyeknek teste ködből, emléke pedig vízből született. Némelyik megáll egy simára csiszolt kő felett, mintha még mindig saját tükörképét keresné a már nem létező víz felszínén. Mások hangtalanul sodródnak a meder kanyarulataiban, követve egy már nem létező hűs eret, mely csak az emlékezetben csörgedezik tovább.
   Éjszakánként a hold ezüstje is megtelik szomorúsággal, és a száraz kövek rövid időre úgy ragyognak fényében, mintha újra a víz simogatná őket. Ilyenkor az erdő visszatartja lélegzetét. A lassan már lombok nélküli ágak, templomi gyertyákként emelkednek az ég felé, s az árnyak halkan egymás nevét suttogják. Ez a nesz nem is hallható füllel, csak azok érzik, mint én, kiknek a szívében már egyszer kiszáradt egy patak.
   A hajnal sem hoz enyhülést most, könyörtelen fénye szétoszlatja a bolyongó lelkeket, s azok visszahullnak a kövek közé, mint áttetsző hamu. Az erdő ismét magára marad szomjúságával. Gyökerei mélyre nyúlnak, nem csupán víz után kutatva, hanem egy elveszett emléket is keresve, azt a pillanatot, amikor még a föld ereiben folyó élet ugyanazt a dalt énekelte, mint a patak.
   Na és a szél, amely valaha a lombok közt muzsikált, ma már csak egy törött kulcs, ami újra meg újra megpróbálja kinyitni az esők kapuját, de odafent valaki mintha elveszítette volna a felhők kulcsát. Az ég egy bezárt kút lett, amelyből még a remény vödre sem meríthet vizet. A nap tüzes koronája pedig nem életet oszt, hanem lassú ítéletet. Így marad az erdő, egy szomjazó, aszott vén öreg, kinek lábai oszlopként még állnak, de imái már porrá omlanak a nap vakító oltárán.
   Szomorúan csak nézem, s belül nekem is fáj, ahogy az erdő tovább vár, most is, nem az esőre, inkább arra az egyetlen könnycseppre, amelyet egyszer talán maga az ég hullajt majd érte.
   Mert vannak könnyek, amelyekből folyók születnek, és vannak erdők, amelyek addig nem halnak meg egészen, amíg emlékszünk arra, hogyan suttogott, s virágzott bennük egykor az élet.

TM